Teamozi és elakadás

5. nap
2010. augusztus 23.

Szerencsésen meg is érkezünk a Krímre, első célunk a Tjuptarhan, ami a félsziget ÉK-i csücske. A legnagyobb település ezen a területen Csajkino (Teamozi), amit úgy kell elképzelni, hogy van egy főutca és arról ugyanabba az irányba párhuzamosan két mellékutca. A főutcán még a szoc. idők aranykorából megmaradt kockaépületek, az akkori divatnak megfelelően ki- és beugrásokkal a főfalon. Talán (erős jóindulattal) a 80’-as években egyszer tettek állagmegóvó intézkedéseket ezeken a monstrumokon, azóta semmi, vagy éppen minimális javítgatás történt. A házak körül és között a gaz derékig ér, ablakok néhol már betörtek, azokat fóliával helyettesítették. Botrányos és döbbenetes, hogy ilyenekben emberek élnek.
A főtéren van a bolt (ahol tavaly 20 Ft-ért vettünk jégkrémet, idén már 1,5x annyi), a művház, a polgármesteri hivatal és még egy épület. Mintha 30 évet utaztunk volna vissza.
András meglát egy Volgát, elkezdi fotózni, amikor kijön a tulaj, meg a haverja és pózolnak, hogy őket is fotózza le. Kérdezik, merre megyünk, és mikor mondja, hogy Kercs-re, elkezdik mutogatni, hogy ebből a poros faluból hogyan lehet eljutni a 200 km-el arrébb lévő városba. Kezdve azzal, hogy az utca végén balra kell fordulni...
Bevásárolunk, majd szétnézünk a Szivas partján, András elájul, mert annyi a madár, de ide csak holnap fogunk érni.
Mivel lassan esteledik, elindulunk a tavalyi sátorhelyünkhöz, ami a földnyelv másik oldalán van. Földút vezet oda, amit néhány helyen méteres gaz nő be, az eredetileg szürke kocsi elöl már zöld a pollentől. Elérjük a partot, itt egy hatalmas leszakadás után kezdődik a valódi vízpart. A dombot már benőtte a növényzet. A terv az, hogy a kiszáradt iszapon sátrazunk, ahogy tavaly. Megnézzük a terepviszonyokat és a domb alján (azzal párhuzamosan) elindulunk. Megyünk, szépen visz a lendület, amikor egyszer csak kipörög a jobb első kerék. Sikerült beleérnünk egy vizenyős részbe. Természetesen a kocsi jobb oldala tökig (az aljáig) beásta magát a vizes iszapba. Próbálkozunk kiszedni onnan, húzzuk, toljuk, megemeljük emelővel, hogy tegyünk a kerék alá fát, meg száraz növényeket, de csak centiket haladunk hátra. Reménytelen. Én már tiszta ideg vagyok.
Kipakolunk a kocsiból: sátor, 3 hálózsák, 2 horgászszék, 2 kis szék, a teli 75 literes hátizsák, teleszkóp, 2 távcső, laptop, a konyhás kosár (pár kg), a szerelőláda (12 kg), 27 liter víz, és még néhány „apróság”, de így sem jobb. Nem haladunk sehova.
Szerencsénk van: itt az isten háta mögött egyszer csak megjelenik két fickó egy motorral. András leállítja őket, hogy segítsenek. Megnézik a művünket, és nem is gondolkoznak azon, hogy ki tudják-e szedni vagy nem, azonnal segítenek. Végül is együttes erővel a dombon feljebb tolják a Szamara hátulját és sokszor tíz ölnyi növénnyel aláágyazva, előre-hátra ingázva sikerül kimászni a vizes-iszapos részből. Közben teljesen besötétedett. A két fiú elmegy, mi pedig gondolkozunk, hogy mi is legyen?
Felverjük a sátrat, visszapakolás és lavórban fürdés után próbálunk aludni. Egyikünknek sem sikerül, végig azon agyalunk, hogy fogunk reggel innen kijutni, fel a domb tetejére. Előre nem mehetünk, mert ott a vizenyős rész, de ha azon át is jutnánk, akkor meg olyan gidres-gödrös, hogy felakad a kocsi. A domb olyan meredek, hogy felfelé lehetetlen vállalkozás lenne ezzel a kocsival. Egy esélyünk van, hátrafelé, tolatva, a domb oldalában és nem az alján.
Reggel András totálisan kipakolja a kocsit, csak az ülések maradnak bent, ezalatt a kritikus pontokon beágyazok száraz növénnyel és András egy ima után elkezd tolatni. Én szaladok mellette, hogyha kipörögne a kerék, akkor azonnal leállítsam Andrást, de szerencsére sikerül feljutnunk a domb tetejére első próbálkozásra. Összecsomagolás és visszapakolás után madarászunk és folytatjuk utunkat.
Kimegyünk a földnyelv csúcsára, nagyon szép a rálátás a Szivasra és a környező földterületekre, millió a madár, és ugyanannyi a szúnyog és a bögöly. Az utóbbi kettő persze a kocsiban szeretné ezt a napot eltölteni.
Andrásnak erősen a lelkére kötöm, hogy meg ne próbálja leszámolni a madarakat, mert az válóok! Tényleg millió madár van és még 2 nap múlva is itt ülnénk.
Csajkino-ban találkozunk a tegnapi megmentőinkkel, meghívnánk őket egy-egy sörre, de nem kérnek. Még ilyet!
Csajkino-hoz legközelebbi város, Dzsankoj. Itt veszünk SIM kártyát és feltöltőt hozzá, hogy haza tudjunk telefonálni. Érdekes módon pénzen kívül semmit nem kérnek (semmilyen adatot, és szerződés sincs). Nyári akcióban innen haza egy perc összesen nem kerül 60 Ft-ba. Ha oroszok lennénk, akkor 15-be sem. Nincs hívásindítási díj sem. Ennyit az EU-s árakról.

Szivas

4.nap
2010. augusztus 22.

Ez a negyedik napunk, és az első, amikor felhőtlen az ég, tűz a nap, és estére sikerül is lepörkölődnöm. Pedig vastagon kenem magam a 30 faktoros naptejjel (hol van már a brazil barnaságunk?).
Eddig megtettünk 2000 km-t, és még nem vagyunk a Krímen!
Mára az a terv, hogy bejárjuk a Szivas északi részét. A Szivas öblöt jelent, valójában egy hatalmas vízterület, kisebb-nagyobb szigetekkel, nádasokkal, beugró földnyelvekkel (akkorákkal, hogy egy-egy város is fekszik némelyiken). Magát az Öblöt az Azovi-tengertől egy 120 km hosszú földnyelv választja el keletről, ez az Arabatszkaja-túrzás.
Több védett terület is megtalálható az Öbölben, de a legutolsó falu parton is hemzsegnek a madarak. Ezekre a helyekre általában csak földutakon lehet eljutni, tehenek és libacsapatok között.

Ha már a földutaknál tartunk, akkor egy kis összefoglaló az ukrán utakról:

1. autópálya vagy gyorsforgalmi út: ingyenes, településeken keresztül halad át, viszonylag jó minőségű és a navigációs eszközök iránymutatása is megbízható. Ezek az egyetlen utak, ahol megtalálhatóak latin betűs feliratú táblák.
2. városok közötti autóutak: minőségükre azt mondanám, hogy járhatóak, és a navigáció itt is jó.
3. mellékutak: a jó és a járhatatlan kategória között változik, akár két km-en belül is. Navigáció használható, enyhe fenntartással, helyi térkép ajánlott.
4. földutak: na ebből van a legtöbb. Földes, murvás, egyszer aszfalt volt – de elporladt típusok. Sokszor jobb a földút, mint az aszfaltút! Navigáció néha jó, néha nincs, emiatt muszáj térképet venni. Ha ismerjük a földutakat, sok-sok km-t lehet megspórolni, és általában időt is. (Gondolom azt nem kell mondani, hogy a nap végére egy földutas túra után milyen a kocsi kívül és belül.)

András szerencsére nagyon jó Krím térképet vett, amin még az É-Szivas is megtalálható, ráadásul a legutolsó földút és csatorna is jelölve van. E nélkül nagyon nehéz lenne itt közlekedni, tavaly ezt sajnos megtapasztaltuk. Akkor az András által még ismeretlen helyeket földúton csak nagy szenvedések árán találtuk meg. Idén már ez is könnyen ment.
Hatalmas területekhez méltóan rengeteg a madár szárazon és vízen egyaránt. András nézi, néha számolja, nagyon élvezi. Én az árnyékban asszisztálok, pihizek, rejtvényt fejtek, és írogatom ezt a naplót. Iszonyú meleg van, enyhítést csak a néha felerősödő szellők hoznak.
Akármerre járunk, mindenhol megnéznek minket. Más arcforma, András hosszú haja, és a H-betűs rendszám miatt. Az egyik benzinkúton a fél személyzet azt találgatta, hogy melyik az a H-betűs ország, ahonnan jöttünk. Felsorolták az összes lehetőséget (orosz H!!!), de nem sikerült végeredményre jutniuk. Végül is tőlem kérdezték meg, és mikor mondom, hogy „Vengria”, akkor a fejükre csapnak, hogy ez nem is jutott az eszükbe, mert ugye a H, az nem B.
Este kellemes kis tó partján sátorozunk, a kiszáradt iszappadon. Sehol senki a közelben, csak a Hold világít. Nagyon romantikus…lenne, ha nem zsongana az egymillió szúnyog körülöttünk. Rájöttünk, hogy a sátor sokkal jobb választás a szúnyogos területeken, mert legalább védve vagyunk.
Másnap reggel András körbejárja a sátor környékét, madarászik, én még egy kicsit kinyújtom az alvásidőt (általában egy órával). A megszokott ceremónia – tejeskávé, reggeli, összepakolás után irány a Krím!

Csömörtől Mikolaievig

1-3.nap
2010. augusztus 21.

Sajnos nem sikerült minden nap írni, pedig kezdetben úgy terveztem. Ennek megfelelően az események nem napra lebontva kerülnek a blogba, mint ahogyan a brazil utunk során (www.brazilgepsor.blogspot.com), hanem csak időrendi sorrendben, ahogyan alkalmam adódik írni. Azt még hozzá kell tennem, hogy valójában kézzel vezetem egy füzetbe a naplót, és amikor fedél alatt alszunk, és konnektorhoz férünk, akkor gépelem be. Az még számunkra is rejtély, hogy mikor tudunk net közelébe kerülni, és feltölteni.
Az útitervünk rugalmas, mondhatni nincs. Ami éppen út közben az eszünkbe jut, azt nézzük meg, amit szeretnénk, ott eszünk, ahol megéhezünk, és ott alszunk, ahol ránk esteledik, és le tudjuk verni a sátrat (ha esetleg azt sem, akkor a kocsiban alszunk.
Nos, az egész „tervben” a kocsi a leggyengébb láncszem, mivel önindító és karburátor-csere esedékes már, de szerencsére András néha belebütyköl, és megy.
Csömörről 2010. augusztus 19-én délben indultunk és Beregsuránynál hagytunk el hazánkat. A magyar határon csak rutin útlevél-ellenőrzés, viszont az ukrán részen sikerült ismét másfél órát várnunk, de szerencsére csak a dokumentumokat nézték át, a kocsit nem pakoltatták ki.
A vereckei rész még mindig gyönyörű, a munkácsi vár is büszkén áll még, de mi folytatjuk az utunkat Kijev felé. A főutak állapota kicsit javult tavalyhoz képest, de még így is váltakozik az 1x2 a 2x2 sávval, és szlalomban hol ide – hol oda terelnek. Nagy a fejlődés viszont a jelzőtáblákat illetően, egyre több latin betűs került ki és néhol még a látványosságok is szerepelnek, angolul feliratozva.
Kijevig rengeteg a rendőr az út mentén. Különösen kell figyelnünk, mivel azt gondolhatnánk, hogy végig nyomhatjuk 90-es tempóval, de nem. Itt a 2x2 sávos gyorsforgalmi út is a településeken keresztül vezet, ahol 60 a megengedett maximális tempó. Előszeretettel mérik itt a sebességet ősi „hajszárítóval”, csípőből tüzelve. Igazából fogalmunk sincs arról, hogy mi a hivatalos büntetési tarifa, pedig idén is megállítottak kétszer is bennünket, de nem kellett egyszer sem fizetnünk.
Első alkalommal „csak úgy” indokkal intettek le minket, mert kb. mi következtünk a sorban. Persze minden rendben volt (papírok, tűzoltókészülék, elakadásjelző, biztonsági öv), de ennek ellenére fogták az összes dokumentumot, és Andrást betessékelték a rendőrkocsiba, alkudni. Ez itt így megy. András néhány szót beszél oroszul, amit meg nem tud, azt leleményesen kézzel-lábbal megoldja. A lényeg, hogy minden áron pénzt akartak, de nem tudtak mibe belekötni. A végén márt azt mondták, hogy fizessünk, mert „ez itt a Tradíció”. András megmutatta az útlevélben a pecséteket, hogy negyedjére jár itt, és utána elmondta, hogy ő ezzel a „tradícióval” még nem találkozott. Akkor milyen pénzünk van? Kártyánk. Adjunk kávét! Mivel az sem volt, elengedtek bennünket fizetés nélkül. 
Másodjára azért kapcsoltak le bennünket, mert behajtottunk egy olyan útra, aminek az elejére tranzit tábla volt kirakva. András ismét beülhetett a rendőrautóba, és alkudozhatott. Nem értettük, hogy mi a baj. Nagy nehezen kiderült, hogy itt a tranzit = külföldi. Tehát tök mindegy merre mész, és meddig, ha nem ukrán vagy, akkor a tranzit útra nem mehetsz rá. András elmondta, hogy nálunk a tranzit enyhén mást jelent, de még akkor sem akartak elengedni bennünket. Még előhúzott a kesztyűtartóból egy kresz könyvet és lelkesen magyarázta és mutogatta, hogy neki van igaza. Ukránul. Végül is itt sem fizettünk. Pedig itt már ártáblát is mutogatott, 250 – 350 hrivnya közötti árakkal és ciril betűs jelölésekkel…
Fő szabály az, ha megállítanak és tudod, hogy minden rendben volt és van, akkor, alkudni kell. Kedvesen, nem pofátlanul, és közben sűrűn ismételgetni, hogy „nem értem”! Másik szabály, hogy a pénztárcában minimális készpénzt kell a látható helyen tartani, és azt mondani, hogy csak kártya van. Ezzel nem tudnak mit kezdeni. Leleményesnek kell lenni, nincs más módszer ellenük. Andrásnak ez már jól megy.
Lemberget (Lvov) ismét éjjel értük el, ennek megfelelően Ukrajna négy Unesco (világ) örökségének egyikét megint nem sikerült megnézni. Majd legközelebb! (tavaly is ezt mondtuk).
Mikolaievig két napig tartott az út, de csak azért, mert felmentünk a Belorusz határig, megnézni a tőzeges, lápos, mocsaras nyírerdőket. Nekünk már Fehérorszországban is nagyon tetszett ez a táj, itt szinte ugyanaz a tájkép fogadott bennünket. Kis falvacskák, fehér-kék faházakkal, az udvarokon színes virágtengerrel. Szegényes rész, de nagyon szép és rendezett.
Ukrajna másik világöröksége Kijevben van (igazából több is, együtt), amit szintén kihagytunk, mert nem igazán vágytunk a fővárosi vezetési stílusra. Ha azt mondom, hogy Budapesten vezetni tök jó ehhez képest, még a legnagyobb csúcsforgalomban és frontban, akkor szerintem elképzelhető. A sávok felfestése teljesen felesleges, mert kb senkit nem érdekel, pedig csak a várost elkerülő gyorsforgalmin mentünk!
Kijevet elhagyva betértünk egy benzinkút melletti vendéglőbe. Sikerült elit helyet találnunk, a színvonalnak megfelelő árakkal. Rendelésünket leadva szétnéztünk odabent, mert ilyet még nem láttunk. Mintha Ukrajna vadvilága szabadult volna be az étterembe, csak kitömött formában: medve, fácánok, egy rétisas, három halászsas, egerészölyvek, héja, siketfajd, nyulak, borz, vaddisznó és még egy indián gonoszálom-űző talizmán is megtalálható volt a falakon. Az összhatás elég érdekesre sikerült. A kaja viszont nagyon finomra! Borscs-ot már többször ettem tavaly is, de mindenhol máshogy készítik, mintha nem is ugyanaz az étel lenne. Na itt is más ízek voltak érezhetőek, de éppen ez a jó! A mellettünk lévő asztalnál három meglett férfi ugyanezt ette, kiegészítve egy liter jégbe fagyasztott Smirnoff vodkával, amit az előételt követő levesig be is nyakaltak, az is, aki vezetett!!
Kijevtől Odessa-ig nyílegyenes az autópálya, rettenetesen unalmas, a monotonitást egy-egy kanyar töri meg. A tavalyi túrából tanulva, idén hoztunk magunkkal néhány CD-t, mert szinte az egész országban nem sikerült rádióadást befognunk. Zene nélkül pedig nem nyaralás a nyaralás…
Idén nem Odessa felé mentünk, hanem Uman után letértünk az autópályáról Nova Odessa-nak. Ez az út 1x2 sávos, kiegészítve egy-egy murvás ösvénnyel mindkét oldalon. Itt már nem unatkozik András, mert rendszeres jelleggel torlódik fel a sor a sávokban egy-egy lassabb kamionnak, traktornak, Zil-nek vagy tejszállítónak köszönhetően. Ezeket megelőzni a hepe-hupás, milliószor foltozott, vagy soha nem javított úton egy külön kihívás. Az utat ráadásul több, kisebb-nagyobb településen viszik keresztül, ahol lesben állnak a rendőrök.
Új Odessa-t elhagyva egy mesterségesen emelt domb tetején egy hatalmas bronz(?) katona „támadja” folyamatosan az alatta elhaladó kocsikat. Hihetetlen látvány! Olyan monumentális emlékművek vannak itt, hogy csak ámulunk néha. Sokszor kérdezgetjük egymástól, hogy ha itt ilyen, akkor milyen lehet Oroszországban?
Mikolaiev-ben betérünk a Mekibe, mert ott tutira van net. Legalábbis tavaly volt. Akkor annyira dugig volt az épület, hogy csak nagy nehezen sikerült két ülőhelyre rárabolni, idén csak éppen telt ház fogadott bennünket. És volt wi-fi. Gyors e-mail haza, hogy minden rendben, mert a net szakadozik. A kaja itt is olyan, mint otthon (Indiában helyi szószok voltak a húspogácsára öntve). Az viszont érdekes, hogy az utcán egyszerű ruhában járnak az emberek, ide viszont kiöltözve, a legtrendibb cuccba jönnek. Főként a fiatalok. Hiába, a nyugat hatása egyre keletebbre tart…
Mikolaiev-től az út két oldala egy soha be nem záró, újra- és újra feltöltődő élelmiszerpiac. Km hosszan az út mellett, éjjel lámpával megvilágítva lehet vásárolni a dinnyét, tököt, szőlőt, paradicsomot, paprikát, krumplit, lisztet, halat, olajat, mézet, lekvárt, kaviárt, hagymát, káposztát és még nem tudom miket. Vannak „ajándékboltok” is, mindenféle szőrmék változatosan kikészítve, kasok és más fonások, és a kedvenceim: plüssállatok: a legjobb a rózsaszín póniló!
A sátoroknál állandó a jövés-menés, nagyon kell figyelnie Andrásnak, mert néhányan csak levágódnak az útról, megpillantva életük dinnyéjét, mások meg a jó vásáron felbuzdulva csak felhajtanak a sor közepébe.
Ennél a piacsornál ért minket az este.
Sokan azt gondolják és mondják is, hogy Ukrajnában kaotikus a vezetési morál az utakon, András szerint ez nem igaz. Megfelelő vezetési gyakorlattal és figyelemmel felvehető az itteni ritmus. Tény, hogy mindenki előz mindenkit, még az 1x2 sávos úton is, de ha esetleg közben jönnek a szembe sávban, akkor az előzött és a szemben érkező húzódik le, hogy elférjen az előző a két kocsi között. Rendőr jelenléte esetén mindenki jófiú, kivéve a gazdagokat. Ők ki tudják perkálni a büntit, és utána ugyan úgy folytatják az útjukat, mintha mi sem történt volna.
Este még Andrásnak sem megy könnyen a vezetés, mivel nincs ködlámpánk. Na nem mintha köd volna az utakon, és emiatt kellene, hanem mert nem látjuk az utat. Legelőször nem értettük, hogy miért megy mindenki ködlámpával, a kamionok meg extra világítással (némelyiken 8 lámpa is ég), de seperc alatt rájöttünk, amint az első rosszabb útszakaszra értünk. A szembejövő kocsik rettenetes erős világításában mi nem láttuk az előttünk levő huplikat az úton! Semmit! Végül úgy oldottuk meg a problémát, hogy

1. beálltunk egy kisbusz mögé, és mivel átláttunk az alja alatt, figyeltük az előtte lévő utat,
2. végig refivel mentünk, mert a karácsonyfának is beillő díszkivilágított kocsiknak ez nem tűnt fel, nem jeleztek, hogy vegyük le tompítottra,
3. egy idő után lekanyarodtunk az útról pihenni Mikolaiev után egy tó partjára.

A kocsiban alszunk, mert olyan fáradtak vagyunk, hogy még a sátrat sincs erőnk felverni. A jó helyet keresve egyszer csak kis állatkákra figyelünk fel, sztyeppi ugróegér (vagy ilyesmi). Szalad előttünk a lámpa fényében, farka égnek áll, és a végén egy fehér bojt! Imádni való!
Bevackoljuk magunkat a kocsiba, és keserűen tapasztaljuk, hogy valahol bejönnek a szúnyogok. Bezárunk mindent, végül rájövünk, hogy a hátsó szellőzőn repkednek ki-be. Főként be. Kényszermegoldásként leragasztom leukoplasttal, ami csodával határos módon reggelig kitart, amikor is mindkettő csík egyszerre esik le.

0.nap

Megszereltük és kitakarítottuk a kocsit.