„Dobrudzsai-kanyar” és irány haza

21-22. nap
2010. szeptember 8-9.

Az utolsó bejegyzést rendhagyóan András írja: Reggel tejeskávé, kicsit madarászok még a kocsi körül, addig Csilla nagy nehezen elkészül és a cuccokat is összepakolja. Irány egy kis Dobrudzsa!
Dodrudzsáról csak néhány szó. Elzártsága miatt az egyik legszegényebb és legvarázslatosabb tája Romániának, egy madarász szemszögéből mindenképpen. Itt a legnagyobb a kordék egy négyzetkilométerre vetített sűrűsége! Ezen a területen is „átmentek” páran, nem csoda, hogy élnek itt még: tatárok, törökök, oroszok. A viszonylagos közelsége miatt a magyar madarászok kedvelt külföldi célpontja. Mi sem először járunk itt.
Délnek kezdünk csorogni, a főutak minősége kifogástalan. Óriási a változás az elmúlt évekhez képest. A babadagi-erdőt nyugatról kerüljük, útközben bejön a füstös cinege és két világos törpesas. Az állandó széljárás miatt, hatalmas szélerőmű telepek nőttek ki a földből, az egyik dombtetőről százig számoljuk a hatalmas rotorokat. Ennél a pontnál döntjük el végleg, hogy nem lepjük meg Csilla szüleit Görögországban. Mi még bírnánk, de a Samara kellő szervizpont hiányában már nem biztos…
A legdélibb pontunk a Chituc-túrzás, ahol Vadu körüli tavakat nézzük meg. Itt öt perc alatt leszámolom -„darabra”- pontosan az összes partimadarat. Na jó ez nem a Krím…
Az egyik tó mellett megjelenik egy fiatal fakó rétihéja, a viharos szélben nehezen halad dél felé, viszont mi élvezzük ahogy imbolyog előttünk. Sacelén átvágunk, ahol tábla hirdeti: itt született George Hagi! Beugrunk Histriára, de a romok (görög és római) helyett a hatalmas rózsás gödény-csapatot nézzük meg. A romok melletti sekély tó partján pihennek, tollászkodnak. Kicsit megnyugszunk, hogy itt is vannak még rossz utak, mivel egy alsóbbrendű úton haladunk tovább.
Csillu hangulati görbéjének aljához ért, így az újabb Dobrudzsai éjszakát nem erőltetem. A legutolsó terület felé vesszük az irányt. Murighioli-hurkot csináljuk meg, ezen a környéken lépten-nyomon érdemes megállni és madarászni. Most csak Plopunál látunk érdekes madarakat, 35 halászsirályt együtt.
Tulceán szeretnénk átvágni, de egy daciát (fénykép), amely műszaki állapota erősen kifogásolható, sehogy sem tudunk megelőzni. A lámpánál kis híján ránk gurul, még dudálni sem tudok, mert az ki van kötve. A város után a szabályok áthágásával sikerül csak leküzdeni. Emlegetem is az összes „felmenőjét”. A Macsin előtt találunk egy éttermet, így itt vacsorázunk. Megint viccelődök a WIFI kapcsolattal, hogy itt ”biztosan van”. Rendelünk, a levest csak én vállalom be, mert halvány emlékeim szerint a corba bruta, az pacalleves, amiről nekem nagyon rossz emlékeim vannak. Csilla beéri a klasszikus miccsel, nem rajong a pacalért. Míg várunk, a helyiség reklámtábláján az egyik piktogram gyanúsan internetkapcsolatra hajaz. Megkérdezem a pincért és igen ráhibáztam, van WIFI kapcsolat, hibátlan sebességgel. Ki is használjuk a gyors kapcsolatot, közben megérkezik a pacalleves, de itt finoman készítették el. A miccs friss és nagyon finom. Már késő van, így csak a Macsin lábához tudunk beugrani, itt még bejön a túra utolsó faja, a déli hantmadár.
Irány a komp, sikerül 10 kocsit behajtogatni egy zsebkendőnyi helyre. Már csak a túloldali kompra várunk, de az nem akar indulni. Kürtöl a kapitány, de semmi. Hosszas várakozás után elindulunk a szél által felkorbácsolt Dunán, tisztára, mintha tengeren lennénk. Egy nagyobb hullám beteríti a szélen álló gyalogosokat és a Szamarát. Még sokáig nem sikerül kikötnünk, mert a másik kompra még „behajtogatnak” két mikrobuszt.
A komp-tortúra után az orosz lovak közé csapunk, azaz a Szamara gázpedáljára lépek. Cél: addig nyomjuk, míg bírjuk. Az útvonal: Braila-Ianca-Buzau-Ploiesti. Az utak sokkal jobb minőségűek Ukrajnához viszonyítva, de kevésbé lehet haladni. Lakott területen kívül ugyan százzal lehet hajtani, de a nagyon sok település miatt hatvan kilométer az átlagsebesség. Egy traffipaxot is megúszunk, mert minket előznek meg a záróvonalnál, nem én a lassú járművet. A szabálytalankodót rögtön kiszedik a rendőrök.
Sötétben érjük el Buzaut, de töretlenül faljuk a kilométereket, itt még nem állhatunk meg. Lassan Ploiesti fényei is feltűnnek, de Andival ellentétben mi nem a belvároson keresztül tervezzük az utat. Megtaláljuk az elkerülőt és gyorsan a 2x2 sávos úton vagyunk Brassó felé. Na végre, itt már lehet haladni, kezdünk fáradni, de egy óra autóútra szeretnénk Ploiestitől lenni. Az útszélén figyeljük a szállások hirdetőtábláit, de nem akarnak felbukkanni.
Aztán egy hotel hirdeti magát már jó előre. Az ár megfelelő, így Sinaiaig nem jutunk el. Tiszta szoba, forró víz vár ránk. A tévében pedig Vadut mutatják, ahol ma madarásztunk. Hatalmas tengerparti fejlesztést terveznek oda, gigantikus kikötővel, strandokkal és persze Mamaia Beach-szerű szállodasorokkal… Újabb értékes területet veszthetnek a madarak, remélem ez a projekt csak tervszinten ragad meg.
Reggel borongós, esős időre kelünk, így módosítani kell a programunkat. A Bucegi-hegyre szerettünk volna kicsit felmászni. A hegy lábánál reggelizünk, az idő nem akar tisztulni, így alternatív programot szervezünk. Beugrunk a homoródszentpáli-halastavakhoz. Brassót balesetmentesen megússzuk, a román sofőrökkel a legnagyobb probléma, hogy nagyon jónak tartják magukat, de nem figyelnek, viszont nagyon gyorsan és erőszakosan vezetnek. Néha életveszélyesen. A főútról letérve az út minősége csak a Hargita megye tábla után romlik jelentősen, közben csodálatos erődtemplomok mellett visz az út. Megérkezünk a tavakhoz, de nem maradunk sokáig, mert jön a rossz idő. Mi még maradnánk Székelyföldön, de ezt nem esőben tervezzük, így Andit megkérdezzük mennyi idő innen a magyar határ. A navigáció nem túl késői érkezést ígér, így rábízzuk magukat Andira. Bár nem kellett volna, hibáztunk. Ugyan rövidebb útvonalat állított össze (néhány kilométerrel), de már kezdjük visszasírni az Arabatszkaja-túrzást. Lassan haladunk a borzalma úton és még nyolc kilométer hátra van. Nagy nehezen kiérünk az egyes főútra, Fogaras-Szeben-Sebes-Déva-Arad-Battonya, innen már csukott szemmel is hazaérünk.
Dévánál elverjük az összes lejünket, közben besötétedik. Innen jön a neheze, hiszen a Maros völgyében kanyargózik a főút százötven kilométer hosszan, ezzel a kocsival nehéz előzni. Kényszerpályán vagyunk, mert a lassú kamionokat csak keservesen tudjuk megelőzni. A narancsszedő (spanyol rendszámos) románok előznek mindenhol kanyarban, a záróvonalat már meg sem említem, mert szinte csak az van… Annyi boldogít, hogy míg nekünk 200 kilométer van hátra, addig a narancsokig még 2000-t kell utazni. Ha már nem tudok előzni, azzal nyugtatom magam, hogy az állandó sebességünk miatt - lakott területen belül és kívül is hetvennel megyünk - jó lesz a fogyasztásunk (Utólag kiszámolva 6,3-as lett).
Battonyánál nem kérdeznek semmit, így szerencsésen és Andi által tervezett időn belül érjük el a célpontot, Pusztaföldvárt.

Egy nap, három ország

20. nap
2010. szeptember 7.

Na, ma jön az idegeskedős nap, túl kell élni az Ukrán-Moldáv, és a Moldáv-Román határt. Mivel nem minden kedves olvasónk ismeri a mi „határ-történeteinket”, csak annyit röviden, hogy teljesen mindegy, hogy honnan-hova, milyen közlekedési eszközzel, mennyi cuccal lépünk át határt, minket mindenhol kipakoltatnak, félreállítanak, és drogosnak, de minimum füvesnek néznek. Andrást már kolumbiai drogbárónak is hitték. Ez az alaphang, ezt még megtetézi a teleszkóp és az állvány, na meg az a hülye formájú sátor (két másodperces), amit keleten még nem ismernek. Azt hiszem, ezek után érthető, hogy miért a para a két határ miatt… András még tiszta ruhát is felvesz ebből az alkalomból.
Út közben még lemadarászunk egy-két tavat Reni-ig, majd hirtelen indíttatásból úgy döntünk, hogy a kisebb határon, Bolgrad-nál megyünk át Moldáviába. Reni-nél tavaly két és fél óráig vártunk a tűző napon, mire kegyeskedtek kijönni a félreállított kocsinkhoz, és totálisan kipakoltatni, átvizsgálni, majd az összes hátizsákunkat megröntgenezni. Mindezt állítólag azért, mert a vámnyilatkozaton nem tüntettük fel a „dokumentum” mezőben a két Rejtő könyvet, amik a hátsó ülésen voltak. Természetesen az volt valószínűleg a baj, hogy nem tettünk gyorsító dollárokat az útlevélbe. Na, idén ebből nem kérünk…
Bolgrad-nal olyan az ukrán határ, hogy azt hittük, már nem is lesz. Végül is egy sorompó várt minket, ahol hihetetlen gyorsasággal átcsusszantunk, majd maga a határ, két fabódéval meg egy bádoggal, egy vámossal, aki beszélt angolul(!), és seperc alatt letudott minket. Ki sem kellett pakolnunk! Persze az útlevél-ellenőrzés már kicsit bonyolultabb volt, végül András már a bódéban a számítógépen kereste a vizsgálóval együtt, hogy melyik Magyarország rövidítése a nyilvántartásban. Most vagy ilyen sok honfitársunk jár erre, vagy ennyire nem merték mondani, hogy adjunk pénzt. Sikeresen itt is eltelt a fél óra. De túljutottunk… a sorompón túlra, mert ott lerobbant a Szamara. Tíz méterrel a sorompó után. András egy kicsit belebütyköl, és szerencsére siklik tovább, gond nélkül.
Megyünk tíz km-t, de a moldáv határnak híre sincs. Hirtelen beérünk egy bádogtető alá, amit egy kis épület tart, megérkeztünk. Moldáv kocsi-szendvicsben vagyunk, az előttünk levőt már leellenőrizték, a pecsétet is begyűjtötte, a mögöttünk lévő sofőr meg a stoppos lányt akarja rálőcsölni az éppen induló sofőrre, aki közvetlenül a fővárosba megy, míg ő csak a határtelepülésig megy, amikor megérkezik a nagyfőnök. Amint meglátja, hogy mi történik, irdatlan ordításba kezd, (persze mi nem értjük, szó szerint, de érezzük, hogy miről lehet szó), de valószínűleg leb.sz mindenkit, aki moldáv: utast, sofőrt, vámost és határőrt is. A személyzet ráugrik a két moldáv kocsira, míg nekünk csak az útleveleinket nézik meg. András nagy nehezen befizeti a belépési illetéket (vagy ilyesmi), ezalatt befut még egy moldáv, akinek a kocsiját végigtúrják, mindezt a nagyfőnök a mi kocsinkra könyökölve nézi. András kijön az épületből (itt sem úszta meg behívás nélkül, de itt már Ungriának hívták hazánkat), és indulhatunk is. Megint szerencsénk volt! Csak szeretnénk indulni, mert mindenhol állnak, várunk pár percet és jelezzük a határőrnek, hogy végeztünk és szeretnénk menni. Előttünk az egyik kocsit előbbre parancsolják, így már kiférünk és indulhatunk az ország belseje felé.
Moldávia még szegényebb, mint Ukrajna. Igazából a kék, zöldre vált, de ugyanúgy a palalobbi uralja a házak tetejét. Szerintem a moldávok azok, akik már nem tudnak szegényebb országba menni Európában, pedig régebben azt hittem, hogy ezek csak az ukránok lehetnek. Andi egyetlen utat ismer fel az egész országban, úgyhogy az összes nagy kereszteződésben kérdeznünk kell, hogy merre? Ugyanis itt nincs divatja az útjelző tábláknak. Megnézünk egy hatalmas tavat, András csak ámul, hogy mekkora, majd indulunk a Galat-i határ felé (az már a román oldal).
A moldáv határon csak bepecsételtek, a román határon meg sikerült eltévednünk. Tavalyhoz képest megfordították a határ menetirányát, most a tavalyi kifelé a befelé és fordítva, de a táblákat ugyanúgy hagyták, ahogy eddig voltak. Már majdnem Romániában voltunk, mikor szóltak, hogy be is kellene lépni… Moldáv civilek mondták meg, hogy merre kell menni, visszafordultunk, és beálltunk a megfelelő, EU-s sávba. Útlevelek rendben, a vámos meg egy felfújt hólyag, aki valakinek nagyon menőzik, mert háromszor nézett végig mindent a kocsin, kevert román-magyar-angol nyelven okoskodott és még a kábszerkereső kutyát is odavonszolta a kocsihoz, ami persze nem jelzett semmit.
Galati – nem tartozik a kedvenc városaim közé. Romániába útdíjat kell fizetni (matrica), amit csak a Rompetrol-nál (helyi MOL) lehet kapni. Ha lehet… Nekünk a harmadiknál sikerült.
Braila-nál kompra szállunk, és tíz perc alatt a hatalmasra duzzadt Duna túloldalán vagyunk. Innentől a táj vadregényes és gyönyörű. A Macin-hegységhez igyekszünk, tavaly is ott sátraztunk. Idén ez kicsit bonyolultabbnak tűnik, mivel hatalmas viharfelhők gyülekeznek a hegyek felett. Sikerül egy murvás utat találnunk, fel a domboldalra, ahol senki nem lát minket. Úgy döntünk, hogy inkább a kocsiban alszunk, nehogy vihar legyen, mert reggel a sátrat vizesen nem akarjuk elpakolni. Már régen besötétedett, mikor rákezd a villámlás a Macin település felett, és mi csak bámuljuk a kocsiban fekve, hogyan világítja meg egy-egy villám a felhőket, hogyan „hízik” a környező felleg-sereg és hogyan távolodik tőlünk. András megnyugtat, hogy tuti nem lesz bajunk, ha becsap a villám a kocsiba (de én a kocsit is féltem), erre a házi pókom lelke is helyrerázódhatott, mert elkezdi beszőni az ajtómat. Portovoje óta minden éjjel beszövi az ajtómat, amit én minden reggel összerondítok. Nincs szívem kirakni szegényt.

A lépcső

19. nap
2010. szeptember 6.

Reggel korán kelünk, már csak mi maradtunk a tengerparton, mivel a moszkvicsos sátortársak korábban leléptek. András még sétálgat a tengerparton, de nem viszi túlzásba, talán a szép tájkép miatt...
A mai programot beszéljük meg, ami a híres Odessa-i lépcső megtekintését jelenti, de most még a neve sem ugrik be. Andi POI programja összesen 60 oldalnyi látványosságot lök ki magából, mindet latin betűs ukrán nevekkel, ami nem igazán nagy segítség. Ennek hatására ismét a nethez tudunk kapni, és ingyenes wifi csak az Odessa határában található Meki-ben van, ahol majd megnézzük a lépcső nevét, megszervezzük a városlátogatás menetét és írunk e-mailt a szülőknek.
Minden útikönyv és cikk úgy emlegeti Odessa-t, mint a „Fekete-tenger gyöngye”. Valószínűleg így is van, de egy biztos, jó nagy gyöngy. A keleti városhatártól jó 16 km-t utazunk a belvárosba, a partra, ahol már könnyen megtaláljuk a Patyomkin lépcsőt.
A várost 1794-ben alapították, Nagy Katalin cárnő parancsára, aki felismerte, hogy a Fekete-tengeri kikötő nagyszerű lehetőség az Orosz Birodalom területének növelésére. A történelem során jó néhány nép megfordult város területén: görögök, kijevi oroszok, Arany Horda, litvánok, ottománok, tatárok, lengyelek, valószínűleg szerintük is kiváló földrajzi fekvése van a területnek. A 19. században volt a város fénykora, mikor is sokszínű lakosságának és azok ténykedéseinek köszönhetően vált igazán egyedi várossá, majd a 20. század elejére a harmadik legfontosabb várossá (Moszkva és Szentpétervár után) az Orosz Birodalomban, az 1950-es évek közepén a világ egyik leggazdagabb gabona-kikötőjévé. A gazdasági fejlődés ellenére mégis megőrizte az egyedi báját és kulturális életét.
A Patyomkin lépcsőről sokaknak a „Patyomkin páncélos” című film jut az eszébe (amit én nem láttam). A filmben az 1905-ös munkásfelkelés során - melyhez csatlakozott az orosz Patyomkin cirkáló legénysége is - a cári karhatalom a kikötőhöz vezető nagy lépcsősoron halomra lövi a tüntető tömeget. A mészárlás a valóságban nem a lépcsőkön, hanem annak közelében történt, mégis a lépcsősor az egyik legfőbb turistalátványosság Odessa-ban.
Sikeresen találtunk is egy ingyenes parkolóhelyet a lépcső közelében. Végigsétálva az „Anyós-hídon” megcsodáljuk azt a rengeteg lakatot, melyeket a híd kerítésének két oldalára tettek az itt járt szerelmesek. Ez az egyik leghosszabb híd a városban. A híd túloldalán kis tér vár minket, padokkal, melyeken helyiek és turisták pihennek. A házak nagyon szépen felújított 19. századi hatalmas épületek. A légkör és a látvány is tiszta Nyugat! Rengeteg ember mindenhol. Ez már felkapott idegenforgalmi látványosság!
Kissé távolabb már látjuk a lépcső elejét. Mióta elolvastam a tájékoztatót róla, már izgatottan várom a látványt, a lépcső tetejéről a tengerre. Végre odaérünk, és… számomra csalódás a látvány. Azt hittem, hogy gyönyörű kilátás lesz a tengerre, ahogyan minden könyv ezt ígéri, de nem. A lépcső alján egy nagy vaskorlát, forgalmas úttal, annak túloldalán vaskorlát, hatalmas üvegház és azon túl a kikötő épülete és az Odessa-szálló. Hát gyönyörű… Honnan van ilyen hatalmas érzékük a szépet ennyire elcsúfítani? András azért még lelkes, és elindulunk a szálloda felé, megnézni ott a tengert, ha már itt nem lehet. A lépcső két oldalán takarókra kipakolt mindenféle holmik találhatók. Mikor az egyik árus meghallja, hogy magyarul beszélünk, akkor megkérdezi, hogy nem-e tudnánk neki segíteni, mert van ezer forintja, és nem tudja sehol beváltani. Végül is öt dollárra váltottuk (és otthon el is költöttük). A lépcső közepén mindenféle állatos fotókat lehet készíteni majmokkal, parlagi sasokkal és gyöngybagollyal. A parlagi sasok nagyon-nagyon ritkák a Krímen, tavaly is láttunk a Fecske-fészek Kastélynál nyolcat(!), ráadásul csak fiatalokat! Nem éppen tetszetős számunkra a látvány, és amikor megkörnyékeznek minket, fotókészítés miatt, András bőszen mutogat a távcsövére, mire úgy fordulnak el tőlünk a sas-gazdák, mintha leprások lennénk. Undorral az arcukon.
A kikötőben rengeteg hatalmas daru vár minket, egyik-másik meglepetésünkre még mindig viseli a Ganz márkanevet. A kikötő épülete nem egy mai darab, de jól karbantartott és tiszta. Igazán nem sikerült kibogarászni, hogy mikor és mennyiért tudnánk komppal átjutni Isztambulba, vagy bárhova máshova, úgyhogy inkább kimegyünk a szálló bejárata elé, ami a tengerre néz. András leszámolja a sirályokat, én meg nézem a forgatagot, mert a szokásos városlátogatók mellett éppen nemzetközi csillagászati konferencia van, és annyiféle nép képviselteti itt magát, hogy csak kapkodjuk a fejünket.
Kolbászolunk még a belvárosban, kirakatokat nézünk, a műemlékeket, majd kocsiba ülve elindulunk Zatoka felé, mely egy felkapott üdülőváros a tenger partján hatvan km-re Odessa-tól. Mivel tavaly már bejártuk ezt az utat, csak fordított irányban.
Már annyira felkészültünk a zatokai saurmá-ra (amit tavaly itt ettünk, gyroshoz hasonló szendvics), hogy óriási csalódásként ért minket, hogy minden, de minden bolt zárva volt, a szezon vége miatt. Egyetlen önkiszolgálót találunk, ahol eszünk levest és sült húst körettel, meg egy hatalmas szelet sütit (ketten), de akármilyen jó is volt, akkor sem saurma…
András még bevásárol a helyi nagy közértben, vesz 3az1-ben-t, reggelre. Lelkére kötöm, hogy nehogy vegyen „Kislányos”-at (ez a márkája), mert akkor hazáig megy a hasam. Mindenkinek ajánlom, hogy jó messze kerülje el, mert az egy biológiai fegyver, csak extra titkos.
András úgy dönt, hogy menjünk végig a tengerparton, kis településeken, rendes aszfaltúton. Andi rögtön be is tájolja magát, és követjük az iránymutatását.
Ennyire rossz választásunk csak a Csajkino-i elakadásunk előtt volt, mint most. Ilyen rossz utakat nem is értünk még meg ebben az országban, és még a tengerhez sem tudtunk lejutni, mert magas partok voltak, és lezárt területek. Szegény Szamara csoda, hogy nem rázódott szét. Nevetünk, tuti, hogy erre nem járnak külföldiek, de meglepetésünkre, pont ekkor szembejön egy francia lakókocsis. Hát neki még lesznek kellemetlen perceik, nekünk már nem sok van hátra a jó útig! Ezek után öt perccel tábla jelzi, hogy az egyetlen útra mindkét irányból behajtani tilos, felújítás miatt. De jó!!! Nincs mese, szabályt szegünk, behajtunk. Mivel látjuk a nyomokon, hogy mások is erre járnak kocsival, annyira nem lehet vészes, és a rettenetes aszfaltút végén meglátjuk a tavat, ami felett zsír új, csillogó-villogó híd, forma1-es versenyre illő aszfalttal, előtte és utána meg olyan rossz földút, hogy majd felakad a kocsi alja. No komment…
Estére, fél órával lekésve a madarak „behúzását”, a kiszemelt víztározóhoz értünk, ahol felállítottuk a sátrat, és András horkolása mellett én majdnem végig virrasztottam, mivel az út viszonylag forgalmas volt, a sirályok meg úgy kiabáltak, mintha emberek beszélgettek volna.

Visszaút a Krímről

18. nap

2010. szeptember 5.

Hát elindultunk vissza, terveink szerint Moldávián és Románián keresztül zsilipelünk hazafelé. Az útvonal rövidebb, de „rázósabb”, mint Kijev-Beregsurány felé, és még kisebb, nagyobb kitérőket is teszünk.
Krasznoperekopszk-ban megállunk piacolni egy kicsit. Majdnem ugyanazokat a dolgokat lehet kapni itt is, mint otthon, csak kicsit más áron (jóval olcsóbban). A ruhák kombinációja itt felettébb érdekes, én, aki nem értek a divathoz, csak ámulok, hogy milyen színeket és mintákat vesznek fel egymáshoz az emberek. A női lábbelikről meg ne is beszéljünk…
Váltunk még pár eurót, hogy biztosan elég legyen a hrivnyánk az út végéig és bevásárolunk a helyi ATB-ben (magyarul ez ABC), itt szerencsére, lehet kártyával fizetni és a terminál is „rabotaet”, azaz működik, és ez nagy szó.
A „hadsereg” után Armiansktól északra található Tytan gyár melletti tavak felé vesszük az irányt, ahol rengeteg madarat láttunk idefelé jövet. A gyárban nem tudjuk, hogy mit gyártanak – csak találgatjuk-, de hogy olyan füstöt csinálnak, hogy egy Holywoody produkció giga füstgépe is megirigyelhetné. A tó ismét tele van madárral, kezdenék rejtvényt fejteni, de András öt perc alatt végez a madarakkal. Lehet már neki is sok volt az a rengeteg madártömeg?!
Csordogálunk vissza, a rendőröket sikeresen kikerüljük, a vasárnap ellenére is vannak néhányan az utakon.
A cél Kobleve, ami Odessa előtt található, úgy harminc km-el. Jő kis tengerparti rész ez, bár tavaly olyannyira szemetes volt a part, hogy lemondtunk a sátrazásról, és valami úttörőtábor-szerű-rettenetben szálltunk meg. Meleg volt. levegőtlen, koszos, és teli szúnyoggal. Mármint a szoba. Én idén kizárt, hogy ott aludjak, akkor inkább a kocsiban. Szerencsére találunk egy viszonylag tisztább partszakaszt, és vasárnap lévén, a szomszédos település diszkózenéjére alszunk el, amit kedvesen hozzánk is elhoz a tenger.

Még képek

Ez az ukrán hantmadár kollekció utolsó, s egyben leggyakoribb darabja.

Portovoe összefoglaló

14-18. nap
2010. szeptember 1-5.

Elsejével itt is elkezdődött az iskola. Valószínűleg jó sok gyerek sírhatott előtte éjjel, mert még az ég is elszomorodott, és reggelre esőre ébredtünk. Kényszerpályaként, míg esett az eső, megnéztük a TV-ben a körkapcsolást, hogyan ünneplik országszerte ezt a nagy eseményt. Minden gyerek egyenruhában, a kislányok gyönyörű fehér virágokkal a hajukban várják a tanévkezdést. Az iskolakezdéssel egyetemben rövidül a helyi bolt nyitva tartása, csak kettőig van nyitva, viszont most sikerül elkapni a kenyeresjáratot, így van friss fekete kenyerünk és reggelre bulacskink (szívecske), ami nagyon finom.
Az eső sajnos két napig kitartott, bár szerencsére csak zivatarok formájában, így nem tudtunk erre-arra járkálni, csak az aszfaltos utak mentén. Razdolne-ban, a könyvtárban sikerült hosszabb időt eltöltenünk, szörfölve a neten. Andrásnak ez könnyebben ment, mert ő a laptopunkon keresztül netezett, de nekem a helyi gépen meg kellett küzdenem azzal, hogy néha magától átváltott az amúgy angol billentyűzet, cirill betűs verzióra.
A könyvtárból hazafelé meglepődve tapasztaltuk, hogy Razdolne egyetlen főutcáját lezárták, valószínűleg a tanévnyitó miatt. Mivel nem tudjuk, hogy merre a hova, a helyi moszkvics-hadat követjük és így kikevergünk a városból.
Estére megérkezik a front ereje, hatalmas szélviharral, esővel és lehűléssel. A szél csak úgy süvít a szállásunk falait kerülgetve, én meg örülök, hogy nem sátorban alszunk, mert szerintem el is vitte volna a szél.
Reggelre már erőtlen napsütés fogad minket, így indulunk neki keresni a madarat. Az időnk nagy részét ez teszi ki. András számolja és nézi a pólingokat, én meg hallgatom, hátha van egy furcsa hangú közöttük, de sajnos nem akar leszállni elénk egy ilyen ritkaság. Főként Portovoe és Kumovo közötti terülteken mozgunk, ami hatalmas sztyepp- és vizesnyős-területeket jelent, szemmel be nem látható mezőket, tengerparttal. Egy madarásznak és egy madarászat-kedvelőnek itt megtalálni ezt a fajt szerintem a lehetetlennel határos.
Razdolne-ban bonyolítjuk a „nagyobb” bevásárlásainkat. Itt is olyan, mint Egyiptomban, szinte semmire nincs kiírva, hogy mennyibe kerül. Nekem általában fogalmam sincs, hogy minek mi az ára, kivéve azokat, amiket minden nap veszünk, de azoknak is csak megközelítőleg. András már egész jól saccol a végösszegeket illetően. A nagy boltokban mindent lehet kapni.
A „piacon” paprikát és hagymát vennénk, de már csak egy árus van nyitva. A bácsika mikor meghallja, hogy honnan jöttünk, nekünk ajándékozza a kiválogatott termékeket. Nem akarjuk elfogadni, de addig tukmálja, hogy végülis elfogadjuk. Ugyanígy járunk két nappal később egy másik helyen, ahol egy néni zsákszámra árulja a hagymát. András kiválogat néhány darabot, és ott sem kérnek tőle pénzt. Valószínűleg a néhány zsáknyi mellett az a két darab már nem sokat számít…
Az egyik utunkról hazafelé jövet látjuk, hogy egy kombájn lehetetlen módon állt meg az út szélén, majd hogy a vezető segít betolni két másik fickóval egy nagy Volgát (újat!). Persze nem megy. Mivel mi tudjuk, milyen jó a váratlan segítség (lásd csak a Csajkino-i elakadásunkat), visszatolatunk, és behúzzuk őket (mármint a Volgát). Persze a két pasi csak röhög, mikor meghallják, hogy magyarok vagyunk, és a végén nagyon megköszönik a segítséget. Ráadásul a kocsi is büszkélkedhet, mert nem sok magyar Szamara húzott be Volgát élete során, így a harmadik évezredben!
Meg is kapja a jutalmát, másnap, a tengerparton András kicseréli a karburátort, meg még néhány apró igazítást végez a kocsin. Csak úgy dorombol a motor az új alkatrésszel, alig lehet ráismerni a hangjára. Bár Andrásnak egy bánata van, így lassabban gyorsul, nehezebb előzni vele. Dudánk még mindig nincs.
András egyik este találkozik és beszélget Nataliaval, József (egy kárpátaljai madarász, aki Ukrajna keleti végébe költözött és ott vezet egy ornitológiai központot) telefonon keresztüli tolmácsolásával. Natalia idén nem látott vékonycsőrű pólingot. Nem jó hír. Beenged bennünket az utolsó esténken a lezárt, védett területre, és megjósolja, hogy jön a rossz idő. Jaj, de jó…
Utolsó teljes napunkon, az éppen akkor zajló Hortobágyi Madarászfutam „tiszteletére” András big day-t csinál (egy nap alatt hány madárfajt lát). Sajnos ebbe én is beleszólok, akaratom ellenére, mert délutánra belázasodom. Szerintem most én kaptam el azt, amit néhány napja András, mert nekem is fáj a fejem, hányingerem van és fázok. Kifekszek a kocsiban, és csak hümmögök, mikor András sorolja, hogy miből hány ezer van a tengerparton. Azért a pelikánokat még megnézem, betegen is. Megfőzöm a rizst, meg a virslit, de enni már nem nagyon eszek belőle. Kora délután visszamegyünk a szállásra, én letusolok (hideg vízzel, mert más nincs), beveszek egy lázcsillapítót, és elvegetálok egy filmen, a takarók alatt. András megy madarászni, csak este jön vissza. A végeredmény 107 faj, reggel hattól este hétig. Jobb fajok: rózsás gödény, örvös bukó, törpesas, kacagócsér, citrombillegető, kis légykapó, rozsdás nádiposzáta.
Szerencsére másnap reggelre már jól vagyok, bár a gyomrom kicsit még rendetlenkedik, de már lázam nincs, és a fejem sem fáj. Viszont tényleg megérkezett a rossz idő, felhős az ég, és elfér rajtunk a farmer, meg a vékony ing. Épp ideje hazaindulnunk.
Én még elköszönök a helyi, imádnivaló kiskutyától. Ezen a szálláson mindig van valami kisállatka. Tavaly három kiscica rohangált le-fel, reggelente arra ébredtünk, hogy az ajtónk előtt rendetlenkedtek, idén meg ez a nagyfülű…

Vörös Hadsereg és ajándék a Szamarának

13. nap
2010. augusztus 31.

Másnap hajnalban (6 előtt) arra ébredünk, hogy valaki söpri a folyosót. Egyem a szívét…
András nem tud visszaaludni, megy madarászni. Csak nyolc után ér vissza és engem a legszebb álmomból ver fel. Kiderül, hogy a punkbirderek öt perccel utánunk érkeztek a kocsmába. András elköszönt tőlük, délután indul a gépük Szimferopolból. A pusztába lekési a kenyereskocsit, mert az egyetlen kis boltba már kenyeret sem lehet kapni… Tavaly még lehetett, sajnos az itteni szolgáltatás épül lefelé. Viszont sört és vodkát még mindig lehet kapni…
Mai úti célunk Krasznoperekopsz és a környező területek, ahol viszonylag sok pólingot láttak a britek néhány napja. Visszatérve a település nevére, tavaly gyakoroltam párszor hogy ki tudjam mondani. Jelentése: Vörös hadsereg. Már elmondhatom magamról, hogy jártam a vörös hadseregben is!
Néhány helyen lenézünk a tengerpartra, ahol szintén madárhegyek vannak. Látunk rengeteg gödényt, több ezer szárcsát, hattyút és majd’ kétezer üstökös récét egy csapatban.
Sajnos tegnapelőtt tönkrement a csomagtartó zárja (pedig indulás előtt ez is ki lett cserélve), így még rosszabb lett a „szigetelés”, így „kellemesen” jön be a finom por. Borzasztó. A város felé meglátunk egy autósboltot és sikerül alkatrészeket (szűrő, karburátor, hátsózár) venni, az otthoni ár feléért. Mivel nem volt elég hrivnyánk, a különbözetet András euróval fizette ki. Itt ezt is lehet. Ha az új karburátor beválik, akkor a kapcsolótáblánkért kell imádkoznunk, mert valami probléma van vele, az biztos. Két napja nincs dudánk, ha kicseréljük a biztosítékot, az rögtön kiolvad, így András kiiktatta a dudát. Szegény Szamara, ahova elvitt minket eddig élete során, és amit túlélt. Igazi családtag.
Ma jó napja van a kis kocsinak, Mustáng 95-ös benzint kapott, tele! Az eddigi legdrágább benzin (7,9 hrivnya/l = 213 Ft). Kész csőd! Csak úgy süvítünk, nem is akar megállni.
Ebéd a tavalyi étteremben (Traktoros étterem a neve), ahol kijevi csirkemellet eszünk. A másik asztalnál András kiszúr egy kibírhatatlan túlsúlyos női vendéget. Mondja nekem, hogy ezzel a nővel még baj lesz. És tényleg kihozzák a levesüket, mikor 2 kanál után talál benne egy hajszálat. Kihívja a pincércsajt, hogy mi ez. Azzal a lendülettel felállnak és távoznak, mindent otthagyva.
A pólingos helyre úttalan utakon jutunk el, de nincsen szerencsénk, csak egy pólingot találunk, az se a vékonycsőrű… Pedig a terület nagyon jó. Feltűnik az első fakó rétihéja is. A félsziget végén elhagyatott ház körül madarászunk, mivel csak itt vannak fák és bokrok, így nagyon sok az énekes. András otthagy a parton, hogy napozzak meg fürödjek, de itt nagyon iszapos a tenger, úgyhogy inkább bóklászok, felriasztva rengeteg madarat.
Este Andrásra rájön a remegés, főzök neki egy teát és beletuszkolok egy lázcsillapítót. Betakarom rendesen hadd izzadjon, addig gépelem be a naplót. Másfél óra múlva felkel és kér még egy gyógyszert, hogy biztos legyen a hatás. Minden egyes utunk során ez történik vele, valószínűleg az ő szervezete így dolgozza fel a más mikroklímát. Nekem csak a hasam megy néha. Még mindig jobb, mint egyszer Egyiptomban, egy napig nem tudtunk felkelni az ágyból, csak a budiig vánszorogva, és még két napig ment egyfolytában a hasunk. Bár szerintem akkor mi rosszat ettünk.
Mivel én nem tudok aludni, megnézek a laptopon egy filmet.
Remélem András már reggelre jobban lesz, mert jó hangosan horkol itt mellettem.
Éjfélkor mindketten arra ébredünk, hogy a felettünk levő szobában két nő üvöltve veszekszik. Szerencsére nem értjük, de úgy negyed óra múlva az egyik azzal vet véget ennek, hogy iszonyatos erővel bevágja a szobaajtót. Még jó hogy nem esett szét ez a kóceráj. (Aki olvasta a brazil utunkat, annak csak annyit mondanák, hogy Bence precizitását ismerve, ő itt szívrohamot kapna, ha meglátná az első illesztést az elemek között.)

Másnapos másnap

12. nap
2010. augusztus 30.

András reggel hatra kimegy a tegnap esti madarászhelyre, ahogy ezt leegyeztették a fiúkkal. Én nem bírok felkelni, a világ még mindig forog és a fejem három tonna. A szemem előtt lévő ködön át látom, hogy ő sincs túl jó állapotban.
Csak az egyik fiú tudott felkelni, ő is negyedjáraton működött, úgyhogy inkább a tíz órai madarászatot beszélik meg, jönnek velünk.
Tízkor kicsattog a másik gyerek a bolt elé, és szól, hogy mivel ez az utolsó napjuk, a vezetőjük búcsú-ebédet főz nekik, és nem tudnak jönni, ketten indulunk tovább.
A közeli kisvárosban, Razdolné-ben találunk netet (könyvtárban), ahol a laptopot is fel tudjuk csatlakoztatni, és egy órát szörfölünk (80 Ft).
Visszafelé lekanyarodunk a tenger felé, de nem jutunk el odáig, a fák árnyékában felváltva rejtvényt fejtünk és alszunk.
Délután már jobban vagyunk mindketten, keressük a madarat. A tengerpart tavaly jó volt, több időt töltöttünk el itt, a semmiben, mint bent a településen vagy a strandon. Most moszatos és szagai is van. Sokkal nedvesebb minden a tavalyi állapotokhoz képest, ilyenkor itt már porzott a föld. A tavalyi fürdős helyünkhöz el sem tudunk jutni, mivel az oda vezető utat most a tenger uralja.
Visszaindulunk a bázistelepülésre. A semmi közepén András mondja, hogy kössem be magam, nem értettem, hogy miért, amikor mindig én mondom neki ugyanezt. A kanyar végén rendőrök állítanak meg minket, a semmi közepén… Ismét csak rutin ellenőrzés lesz a dologból, néhány kérdéssel, főként, hogy a teleszkóp micsoda és mire való?
Este a szokásos helyen figyeljük a madárbehúzást, de a keresett faj nem akar jönni. Ettől függetlenül még nekem is tetszik a terület, jó nézegetni ezt a rengeteg madarat.
Kilenc körül lenézünk a kocsmába, de a britek nincsenek sehol, talán még az ugróegeret keresik a pusztában, így nem várunk sokat, irány a ház. Olyan fáradtak vagyunk, hogy a TV mellett el is alszunk.
TV: 3 csatornánk van, abból egy orosz. Hasonlóan gyenge műsorszerkezettel, de hosszabb reklámblokkokkal. A reklámok szinte ugyanazok, mint otthon, röhögünk is, hogy a Krímen vajon hány macska láthatott életében Wiskas-t?

Ritkaság és esti sörözés

11. nap
2010. augusztus 29.

Reggel András megcélozza a Toi-toi WC-t, de 5 méternél közelebb nem jut, mert olyan penetráns szag terjeng körülötte. Én inkább tartogatom még egy fél órát, majd a természet lágy ölén…
Az út túloldalán a tó partján megállunk, és András rögtön ki is szúr egy „gyanús” madarat. Közelebb és közelebb oson hozzá, végül is sikerül lencsevégre is kapnia (bár csak bizonyító erejű a kép minősége), ez egy szibériai pettyes lile.
Írunk egy SMS-t a briteknek, koordinátákkal, majd eldöcögünk a fizetős strandra, ahol hatalmas hullámok mellett barnítjuk magunkat pár órácskát. A strand valójában egy nyolc km hosszú földnyelv végén van, és zsúfolt. Sátraznak is, de van aki csak kiélvezi a nyár utolsó vasárnapját. A belépő borzasztó drága, kettőnknek kocsival együtt, egész napra, 450 Ft. Nincs kiépített strand, viszont rendszeresen szedik a szemetet, és ez sokat dob a helyen.
Délután megérkezünk Portovoe-ba (kiejthetjük Portové-nek és Protovojé-nek is). A Krímen minden helységnév duplán szerepel a táblákon, ukránul és oroszul. Sok orosz család telepedett le ezen a félszigeten, emiatt ez a kettőség.
Portovoe-ben a tengerpart északkeleti része védett terület, sok kis nádas szigettel. Üzemel itt egy kis madármegfigyelő állomás is, aminek Natalja a vezetője. Ő már többször látott itt vékonycsőrű pólingot, de eszközök hiányában hiteles dokumentációt nem készített róla. Mi is itt próbálkozunk a majdnem lehetetlennel.
Mivel még csak kora délután van, betérünk az egyik vendéglőbe és borscsot eszünk. Most is olyan finom, mint mindig. A tavalyi szállásunk előtt leparkolunk, és ámulunk, hogy egy teljesen új szárnyat építettek a tavalyi mellé. Kitáblázott, rendesen bekerített a terület és még TV is van a szobákban! Ajaj, akkor ez drágább lesz, mint tavaly volt! András bemegy alkudni, én pedig összepakolok a kocsiban, mikor gurulós bőrönd hangját hallom. Már ide is eljutott ez a divat? Nem, csak a két brit jön felfelé a tengerpartról. Gyors egyeztetés, találkozzunk a boltnál (nem lehet eltéveszteni, mert csak egy van).
A szálláson a tulaj megismert minket, „a két magyar tavalyról”, és végül is olcsóbban kapjuk meg a szobát, mint amennyire először tartották, 1100 Ft/fő/éj, tengerparti, külön fürdőszobás, WC-s, TV-s apartman. Franciaággyal. Királyság.
A britek kicsit morgolódnak, mert ők alkudni sem tudnak az árból (1500 Ft/fő/éj), ráadásul közös mosdó és WC van nekik az udvaron.
Miközben keressük (már négyen) a madarat, ránk esteledik. Betérünk a kocsmába, ahol folytatjuk a beszélgetést, kiderül róluk, hogy a punkbirderekkel ( www.freewebs.com/punkbirder ) van dolgunk, miközben fogynak a krími üveges sörök. Még én is iszok, aki nem szereti a sört. Ráadásul mi még meglapoztuk egy kis „ó-nektárral” is az estet, úgyhogy jó a hangulat.
Vasárnap lévén a britek nagyon invitálnak minket a helyi diszkóba, de nem állunk kötélnek. Ez nem a mi műfajunk. Mikor felállnak az asztaltól, ők is inkább az alvás mellett döntenek.

Bahcsiszeráj, a tatár kán fővárosa

10. nap
2010. augusztus 28.

Reggel Andi segítségével átszeljük Szimferopolt. Nélküle nem ment volna, ugyanis csak egy helyen volt kirakva tábla, hogy merre kell menni Bahcsiszerájnak. Három körforgalmat kellett túlélnünk, szó szerint, ugyanis a két sávos körforgalomban négy sávban mennek a kocsik, és tuti, hogy a legbelső akar kikanyarodni a következő elágazásnál. Keresztben a másik három sor kocsin, türelmetlenül. Kívülről meg a buszok nyomulnak befelé. Ráadásul vannak olyan utcák, ahova csak reggel tíz után lehet behajtani. Mi megszavazzuk, hogy már van annyi (pedig még nincs is), és behajtunk. Mások órája is a mienkhez hasonlóan járhat, mert az utca tele van kocsikkal.
Bahcsiszeráj három hosszú és rettenetesen magas mészkő sziklasor tövébe épült. Az útról semmi sem látszik az itteni három nevezetességből: a kán palotájából, a monostorból és a sziklavárosból, amit Csufut-Kaléh-nek hívnak.
Mikor először jártunk Indiában, vittem magammal egy könyvet (az egy hónapos útra). Mivel számomra nem igazán volt más szórakoztató irodalom (még a madárhatározók általános részét is elolvastam), háromszor rágtam át magam ezen a könyvön. Hogy jön ez ide? A könyv címe „Ördögkút” és arról szól, hogyan raboskodtak itt, a Csufut-Kaléh-ben Kemény János és emberei, a tatár kán fogjaként. Nem tudom mennyi igaz ebből a történetből, de egy biztos, e nélkül a könyv nélkül nem tudtam volna ennek a helynek a létezéséről. Pedig nagyon is érdemes megnézni!
Kicsit utána olvastam a neten ennek a helynek a történetéről. Nem biztos, hogy jól fordítottam az orosz oldal angol részét, ezért elnézést. A tatárokról biztosan mindenki hallott, és szerintem a krími tatárokról is. Én ennyit tudok róluk:
A tatárok eredetileg a mai Mongólia területén éltek, nomád pásztorként, klánokban. Állandó harcban álltak egymással, míg 1206-ban Dzsingisz a nagy Kuriltay-jal szövetkezve egyesítette a kánokat a saját vezetése alatt. Többek között központosította a tatár sereget, az adminisztrációt és újraszervezte a klán rendszert, megteremtve ezzel egy erős világhódító nemzetet. Pekinget 1215-ben, Moszkvát 1237-ben támadta meg az Arany Horda. A tatárok hihetetlen gyorsasággal olvasztották magukba a Közép-Ázsiai népeket, főként a törököket, akikkel egyre nyugatabbra terjeszkedve elérték a Krímet, és a tatár vezetés alatt letelepedtek a félszigeten.
A Tatár Birodalom hatalmas volt, a vezetőknek több ezer mérföldet is kellett utazniuk vissza Karakorumba, Mongóliába az új Nagy Kán választásra. Végül is ez a hatalmas távolság azt eredményezte, hogy a peremterületek viszonylagos autonómiát vívtak ki maguknak. Ennek köszönhető az is, hogy a tatár időszak legnagyobb részében Oroszország nem Mongólia, hanem a Saray, az újonnan alapított város fennhatósága alá tartozott, a Krími Tatár vezetése alá, egészen 1783-ig.
A Sarai azt jelenti, palota, a Bahcsisarai pedig palotakertet. Magát a palotát Mengli-Girei Kán kezdte építetteni a korai XV. században, és folyamatosan bővítették. A tanácskozási szobát, ahol az „államtanács” ülései voltak, a XVI. században építették. A világon egyedülálló ez az építkezési forma, mely csak a Krími Tatárokra jellemző. A palotában kiállítás mutatja be az életmódjukat, és a történelmüket.
„Könnyek kútja”, Puskin 1820-ban írt erről a helyi nevezetességről. A történet a Krím-Girei-ről szól, a szívtelen tatár kánról, aki beleszeretett a háremében raboskodó lengyel lányba. Miután a lány meghalt, ezt a könnyező szökőkutat emeltette emlékére, szimbolizálva azt, hogy élete végéig siratni fogja szerelmét.
A kán palotája és a sziklaváros között másfél km-nyi az út, mely az Upensky Barlang Monostoron vezet keresztül. A homokkő barlangokba vájt és épületekkel kiegészített monostor még ma is funkcionál Egészen a VI. századtól élnek itt keresztények, még a tatár hatalom alatt is működött, csak 1917-ben záratta be az akkori szocialista hatalom egészen 7 évre. A legenda szerint egy erre legeltető pásztorfiú a szikla tetején egy semmiből hirtelen feltűnő Mária képet látott meg. A helyi herceg a képet a palotájába vitette, de másnap reggelre a kép ismét a szikla tetején állt. Többszöri próbálkozás után is ugyanaz volt a végeredmény, a kép minden reggel az eredeti helyén állt. Végül feladták, és a szikla tetejére egy kis kápolnát építettek a kép köré. Ez volt a monostor első kápolnája.
Hihetetlen módon alakították ki a sziklafalban a kis kápolnákat, a lépcsőket és a falfestményeket az évszázadok alatt itt élő szerzetesek úgy, hogy az állandó erózió ne tegye tönkre. Az meg felettébb fura, hogy soha senki nem rongálta ezeket a helyeket, még akkor sem, amikor üresen várakoztak a visszaköltöző szerzetesekre. Szinte kézzel tapintható a harmónia az ember és a természet alkotta szépség között.
Csufut-Kaléh-ról ezt már nem lehet elmondani. A barlangváros története a kőkorig nyúlik vissza. A lépcsőzetes völgyet az itt élők fokozatosan alakították át, a barlangokat teljesen otthonossá téve, majd később kisebb-nagyobb épületekkel kiegészítve. A legkorábbi írásos emlék a bizánci időkből származik, majd 1299-ben már tatárok lakta hely, egészen a XVI. századig, amikor is leköltöztek a völgybe, a leendő palota mellé.
A bahcsiszeráj-i képeket tavaly készítettük, szerintem önmagukért beszélnek.
Idén csak a palota környékén mozogtunk, megnézve a környező sziklákat is, amelyek hihetetlen formájukkal magasodnak felénk, mintha minden pillanatban ránk zuhannának. Nekem ez a hely nagyin tetszik, sajátságos varázsa van, még akkor is, ha Kemény János csúf városnak hívta. Bár kettőnk véleménye teljesen más lelkiállapot eredménye.
Sikerült találnunk egy netkávézót, ahol feltöltjük a blogra az első két napot. Csak ennyit sikerült eddig begépelnem. Alakítanunk is kell rajta, szóval ez a fapados verzió. Szerintem a hely szenzációja egy sziámi cica, amelyik hihetetlen érzékkel tudja reklámozni magát. András – aki nem szereti a macskákat – egyfolytában nevet rajta, és még fényképezi is. Én legszívesebben a táskámba tenném, és hazavinném. Nekem ő a túra faja (ha nem találjuk meg a pólingot).
Délután már Portovoe felé vesszük utunkat. Itt van a legnagyobb esély a póling keresésére. Út közben elhaladunk Evpatória mellett, ami szintén híres valamiről, de sajna nem találtam meg a neten az okot, hacsak arról nem, hogy 2500 éves település, már jó néhány év óta. Ugyanis a település előtt egy bazi nagy betontkolosszus hirdeti ezt az eseményt, és már eléggé megkopott. Itt megint megállítanak a rendőrök, de csak forgatják a papírjainkat és elengednek. Semmi alkudozás, semmi tradíció!
A mai sátorhelyünk Mezsvodnaja-nál van. A part menti út határos egy hatalmas sóstóval. Kinézünk egy sátorhelyet a többi száz között (az egész part egy sátortábor), és elindulunk a tó partján, mert ide jönnek be esténként a pártás darvak (ezek mások, mint az otthoniak).
Út közben látunk két fickót, mintha teleszkóp lenne náluk. Megállunk mellettük, és a lehúzott ablakunkon keresztül kiköszönünk „drasztvujtye”, válasz „Speak english?”. Az igenlő feleletre elképedt mosoly. Kiderül, hogy ők brit madarászok, Nicola „irányításával” jutottak ki ide. Egy ukrán madarász a vezetőjük, a kocsit egy botanikus vezeti és valamelyik felesége beszél egy kicsit angolul. Most éppen nagyon örülnek, hogy mi tudunk angolul, még ha nem is helyesen.
Megbeszéljük (a három fiú), hogy ki milyen madárfajt látott eddig, mi a további program és kiderül, hogy holnap este ők is Portovoe-ban alszanak, ahogy mi. Akkor holnap este nyolckor a kocsmában!
Ők továbbhajtanak a szállásuk felé, mi pedig a tó partján. Az egyik pici településen betérünk egy apró boltba, ahol három kislány szolgál ki minket. Itt az a szokás, hogy ha nem tudnak pontosan visszaadni, akkor kapsz két-három cukorkát, mint apró pénzt helyettesítő eszközt. Mi ezt a kislányoknak adjuk. A tavon leszámoljuk a madarakat (enyhe túlzás a számolás jelző), majd egy szélárnyékos helyen megfőzöm a sajtos-tejfölös tésztát, mialatt András lát még négy pártás darut. Csak halkan jegyzem meg, az itteni tejföl és sajt még igazi tejből készül!
A sátrat sikerül a lehető legrosszabb helyre felvernünk, egy Bermuda-háromszögbe, ugyanis három oldalról dől felénk a diszkó zene, egyenlő erősséggel. Hogy ne legyen annyira unalmas, a szomszéd sátornál a gyerek meghatározott időnként hangosan öklendezett és hányt. Fogalmam sincs, hány óra lehetett, mire el tudtam aludni, de a Hold egészen hosszú utat járt már be az égen.

Iszapvulkánok és a „csík”

9. nap
2010. augusztus 27.

Reggel elköszönünk a nagyasszonytól, aki az utolsó pillanatig sem adja fel, és beszél hozzám egyfolytában annak ellenére, hogy tudja, nem értem. Legvégén még az ajtaja előtt lévő kiscicát is nekem akarja adni. Vagy nagyon tetszettem neki, vagy nagyon nem. Ki tudja…
A tengerben megáztatjuk a lábunkat, mert a fürdéshez még hideg van, majd megkeressük az iszapvulkánokat.
Egy kisebb településről induló régen elporladt betonút vezet le egy mély völgybe. Nem is tudunk végig zötyögni, úgyhogy gyalog folytatjuk az utunkat egy háznyi alapterületű iszaptóhoz. Mondom Andrásnak, hogy ez nem nagy látvány. Mi ebben a vulkán?! Mire kimondom, a tó közepe elkezd hangosan bugyogni, és fél lábszárnyi magasságban lövelli ki az iszapot. Tök jó!
Végig sétáljuk a völgyet, amelynek a közepén van egy magaslati rész, mint utólag kiderül, ez mind a vulkánok építő munkájának az eredménye. Találunk még három hasonló nagyságú és intenzitású tavat és egy kúposat is. Nagyon tetszett ez a hely! Végre jártam már vulkánnál is!
A kocsihoz visszafelé kiabálok Andrásnak, hogy „sikló”! Majdnem ráléptem. Mutatom neki, mire megnyugtat, hogy az biza egy vipera. Megint szerencsém volt, bár szerinte ezek nem mérgesek.
Északnak vesszük utunkat, ismét az Azovi-tengerhez, Kiroskie helységre. Mi nem csak a felkapott üdülővárosba jutottunk el, hanem a múltba is. Én még teleltem a zánkai úttörőtáborban, mikor ötödikes voltam, de ez az üdülőfalu még ahhoz képest is az erős múlt. Olyan szoc ízű nyaralások vannak itt, hogy leírni sem lehet! A tenger partja viszont hosszan sekély és meleg a víz. András a parton ülve az én jégkrémemet is elnyalja, míg én fürdök.
Természetesen itt is van egy sóstó az út másik oldalán. A nyaralók előszeretettel járnak át, és kenik magukra a tó fekete iszapját, ami állítólag nagyon jó az ízületi problémákra. Vicces látni az embereket,a hogy az iszapos pihenés után a fekete testükre rátapadnak a fehér kagylódarabkák és rohannak be a tengervízbe. Mi nem próbáltuk ki (senki nem venne rá, hogy azt a büdöset magamra kenjem).
A tavat ismét egy földúton kerüljük meg, spórolva ezzel 20 km-t, ráadásul ez az út sokkal jobb minőségű, mint az aszfaltos. Andi megint a semmibe visz minket, így egy dombtetőről szétnézve tájékozódunk, és fordulunk a „csík” felé vezető útra.
A „csík”: aputól hallottam először ezt a jelzőt a vadászgépek kifutópályájára, ő ugyanis Kecskeméten volt katona. A csíkon dolgozott, a repcsiket ellenőrizte (eredetileg elektrotechnikus a szakmája).
Na mi itt állunk a 3 km hosszú csík elején. A Szamara megkapja a felszállási engedélyt és hajrá!!
A pálya végén visszafordulunk a csík mellé és megnézzük a vadászgépek parkolóját, a kiszolgáló épületek és az irányító központ maradványait. Még állnak a földdel fedett bungik is, meg a dupla 3 m magas szögesdrót-kerítés, de rajtunk kívül nincs egy teremtett lélek sem, a puszta közepén. Végtelen sztyepp minden irányba, amerre a szem ellát. Hihetetlen. Most is van tekintélye ennek a helynek, milyen lehetett fénykorában?
Amilyen jó állapotban van a csík aszfaltja, annyira rossz a közeli településre vezető úté.
Következő állomásunk Koktevel, Feodóziától nem messze. Igen modern üdülőközpont, itt már majdnem minden fizetős (strand, parkoló) és sok helyre tilos behajtani. Na ezek ritka dolgok ebben az országban, de sajnos egyre több ilyen lesz. A település nagyon híres a szőlőjéről (olyan lehet, mint nekünk Tokaj), és különösen finom az „ó-nektár” nevű boruk, ami a mi aszúnkra hajaz. András vesz is egy üveggel és este a sátor mellett szürcsölgetjük, nekem már egy pohárnyi is a fejembe száll.
Koktevel mellett található a Kara-dag védett terület, szintén lezárva. Nem tudom milyen lehet bent, de körüljárva is szép. A kihunyt vulkánok és a megszilárdult lávafolyások hazája ez. Az évszádos szél és vízerózió hihetetlen formákat varázsolt ezekből a sziklákból. Az egyedi táj egyedi flórával és faunával bír, több olyan fajjal, amely az ukrajnai Vörös Könyvben is szerepel. András ennek ellenére csalódott, mert nem látott csukárt.
Este már a Krím belsejében alszunk, a főváros – Szimferopol – közelében. Egy kis falu fölé tekergünk fel a domb tetejére, és ott állítjuk fel a sátrunkat. Végre itt nincsenek szúnyogok!

Kazantüp és házban alvás

8. nap
2010. augusztus 26.

Az Azovi-tenger partján folytatjuk az utunkat. Lenino-nál Andi (a navigációs készülék) ismét elveszíti önmagát, csak András emlékeire hagyatkozva bóklászunk. Lenino-tól északra van egy hatalmas sós tó, színig teli madárral. A partján egy félbehagyott hatalmas épület áll, András szerint atomerőműnek készült, nekem meg fogalmam sincs, mert ebben az országban bármi lehet. Amúgy tényleg olyannak néz ki (mint a csernobili).
A Kazantüp egy félgömb alakú kicsúcsosodás a térkép szerint, és a valóságban is. Sziklákkal tarkított sztyepp, nagyon szép, de bemenni nem lehet, mert a kevés védett területek egyike. A „csúcs” felé vezető út egy felkapott üdülőváros mellett halad el, amelynek van egy kis sétálóutcája is butikokkal (enyhe túlzással). Itt sétálunk egyet, egy jó svarmásat keresünk, de az nincs. A Kazantüp mellett lubickolunk a vízben, itt is jó hosszú strand fogad minket. András mérgelődik egy kicsit, mert tavaly még szabad bejárás volt a partra, mára meg körbekerítették, csak a kapu hiányzik. Valószínűleg az a jövő nyári szezonra kerül fel, és ez is fizetős strand lesz. Sajnos itt is ez a tendencia.
Délután egy másik sóstóhoz igyekszünk, amely olyan hatalmas, hogy a partján lévő domb tetejéről sem látjuk a túlpartját. Úttalan földúton vergődünk kb. 9 km-t, és a por miatt fel kell húznunk az ablakokat, a nap tűz, a kocsi motorjának a hűtése néha nem akar dolgozni és emiatt fűtenünk kell. Én már alig várom, hogy vége legyen ennek a „hadjáratnak”.
Viszont 10 km-rel arrébb a látvány mindenért kárpótol. Az út a Fekete-tenger és egy sós tó között visz, mindkét oldalon víz, a tengeren rengeteg kisebb-nagyobb hajó, és mögöttük a szoros másik oldala: Oroszország. Már Kercs közelében vagyunk, innen lehet komppal átjutni Oroszországba, ha van vízumod. A túloldalon van egy hatalmas földnyelv, ami Kercs felé nyúlik ki, ide köt ki a komp, és ide hozzák a tehervonatok vagonjait is. Tényleg szép a látvány. Itt szerettünk volna sátrazni, de csak fürdőző emberek vannak a parton, ez azt jelenti, hogy nem lehet sátrazni. Meg szemetes is a hely. Kényszerpálya, keresni kell egy helyet.
Dél felé indulunk, a következő településen hátha szerencsénk lesz, de itt már magaspartok vannak, azaz 10-15 méter magas sziklafalakat csapkodnak a hullámok. Itt sem jó. Ráadásul tankolnunk is kell, akkor irány Kercs. Hátha ott találunk valamit.
Azt gondoltam, hogy ez is olyan zsúfolt, poros és lepukkant város lesz, mint általában itt a többi. Kellemes meglepetésként ért, hogy a főutcán felújított 19 – 20. századi épületek állnak, ligetekkel, parkokkal, szökőkutakkal és rendezett járdákkal.
Andi szerint 11 km-re innen van egy kemping. Na ezek a jóslatai már tavaly sem jöttek be, de azért elindulunk arra, mivel tengerpartra visz, és a térkép szerint nem magaspartos. Természetesen a kemping helyén hatalmas gaztenger fogad bennünket, majd a következő településen útbaigazítanak, hogy még egy települést kell menni, és ott lesz szállás.
Valóban, a völgybe visz le az út, és ott egy utcányi település vár minket a parton. Minden háznál van szoba kiadó, de mi már fel is adjuk, mivel egy éjszakára sehol sem akarnak bennünket fogadni. Végül az utolsó háznál kis rábeszélésre nyílnak a kapuk. András beáll a kocsival az udvarra és míg fizet a „nagyasszonynak”, engem két nyaraló nő azonnal megkörnyékez, és csak úgy záporoznak a kérdések, ukránul. Gyorsan elmondom, hogy „nye panyemáju” (nem értem) és „nye gavaritye pa ruszki” (nem beszélek oroszul), mire nevetnek, és a fiatalabb megszólal angolul. Ilyen sem volt még ebben az országban! Annyira töri a nyelvet és olyan furán ejti ki a szavakat, hogy alig értem, amit mond, de kiderül, hogy kijeviek, és nem tetszik nekik ez a hely. Jó kezdet…
A telken több kisebb faház áll, konyhával, és az udvaron van a közös WC és a zuhanyzó. Mi egy ötágyas házban kaptunk szállást, kettőnknek 100 hrivnya a tarifa (2700 Ft).
Nekünk megfelel egy éjszakára, bár a falon rémes a tapéta és még rémesebb a kép, András szerint olyan az ágya, mintha vízágy lenne, én meg az enyémen a fejtámlától a lábtámig érek (160 cm vagyok). A WC angol stílusú, fából, a tusoló meg egy faszoba, a tetején egy nagy vashordóval (ez a bojler) és a plafonról egy tusolófej lóg le. Világítás nincs, fejlámpával kell fürdeni, és a víz is csak langyos. (A Krímen nyáron mindenhol így oldják meg a tusolást.)
Eddig összesen 100 hrivnyát költöttünk szállásra, ami hét éjszakára leosztva nem is rossz átlag, kettőnknek. És higgyétek el, néha sokkal jobb sátorban, a saját hálózsákodban a puha polifómon aludni, mint más ágyában.