19. nap
2010. szeptember 6.
Reggel korán kelünk, már csak mi maradtunk a tengerparton, mivel a moszkvicsos sátortársak korábban leléptek. András még sétálgat a tengerparton, de nem viszi túlzásba, talán a szép tájkép miatt...
A mai programot beszéljük meg, ami a híres Odessa-i lépcső megtekintését jelenti, de most még a neve sem ugrik be. Andi POI programja összesen 60 oldalnyi látványosságot lök ki magából, mindet latin betűs ukrán nevekkel, ami nem igazán nagy segítség. Ennek hatására ismét a nethez tudunk kapni, és ingyenes wifi csak az Odessa határában található Meki-ben van, ahol majd megnézzük a lépcső nevét, megszervezzük a városlátogatás menetét és írunk e-mailt a szülőknek.
Minden útikönyv és cikk úgy emlegeti Odessa-t, mint a „Fekete-tenger gyöngye”. Valószínűleg így is van, de egy biztos, jó nagy gyöngy. A keleti városhatártól jó 16 km-t utazunk a belvárosba, a partra, ahol már könnyen megtaláljuk a Patyomkin lépcsőt.
A várost 1794-ben alapították, Nagy Katalin cárnő parancsára, aki felismerte, hogy a Fekete-tengeri kikötő nagyszerű lehetőség az Orosz Birodalom területének növelésére. A történelem során jó néhány nép megfordult város területén: görögök, kijevi oroszok, Arany Horda, litvánok, ottománok, tatárok, lengyelek, valószínűleg szerintük is kiváló földrajzi fekvése van a területnek. A 19. században volt a város fénykora, mikor is sokszínű lakosságának és azok ténykedéseinek köszönhetően vált igazán egyedi várossá, majd a 20. század elejére a harmadik legfontosabb várossá (Moszkva és Szentpétervár után) az Orosz Birodalomban, az 1950-es évek közepén a világ egyik leggazdagabb gabona-kikötőjévé. A gazdasági fejlődés ellenére mégis megőrizte az egyedi báját és kulturális életét.
A Patyomkin lépcsőről sokaknak a „Patyomkin páncélos” című film jut az eszébe (amit én nem láttam). A filmben az 1905-ös munkásfelkelés során - melyhez csatlakozott az orosz Patyomkin cirkáló legénysége is - a cári karhatalom a kikötőhöz vezető nagy lépcsősoron halomra lövi a tüntető tömeget. A mészárlás a valóságban nem a lépcsőkön, hanem annak közelében történt, mégis a lépcsősor az egyik legfőbb turistalátványosság Odessa-ban.
Sikeresen találtunk is egy ingyenes parkolóhelyet a lépcső közelében. Végigsétálva az „Anyós-hídon” megcsodáljuk azt a rengeteg lakatot, melyeket a híd kerítésének két oldalára tettek az itt járt szerelmesek. Ez az egyik leghosszabb híd a városban. A híd túloldalán kis tér vár minket, padokkal, melyeken helyiek és turisták pihennek. A házak nagyon szépen felújított 19. századi hatalmas épületek. A légkör és a látvány is tiszta Nyugat! Rengeteg ember mindenhol. Ez már felkapott idegenforgalmi látványosság!
Kissé távolabb már látjuk a lépcső elejét. Mióta elolvastam a tájékoztatót róla, már izgatottan várom a látványt, a lépcső tetejéről a tengerre. Végre odaérünk, és… számomra csalódás a látvány. Azt hittem, hogy gyönyörű kilátás lesz a tengerre, ahogyan minden könyv ezt ígéri, de nem. A lépcső alján egy nagy vaskorlát, forgalmas úttal, annak túloldalán vaskorlát, hatalmas üvegház és azon túl a kikötő épülete és az Odessa-szálló. Hát gyönyörű… Honnan van ilyen hatalmas érzékük a szépet ennyire elcsúfítani? András azért még lelkes, és elindulunk a szálloda felé, megnézni ott a tengert, ha már itt nem lehet. A lépcső két oldalán takarókra kipakolt mindenféle holmik találhatók. Mikor az egyik árus meghallja, hogy magyarul beszélünk, akkor megkérdezi, hogy nem-e tudnánk neki segíteni, mert van ezer forintja, és nem tudja sehol beváltani. Végül is öt dollárra váltottuk (és otthon el is költöttük). A lépcső közepén mindenféle állatos fotókat lehet készíteni majmokkal, parlagi sasokkal és gyöngybagollyal. A parlagi sasok nagyon-nagyon ritkák a Krímen, tavaly is láttunk a Fecske-fészek Kastélynál nyolcat(!), ráadásul csak fiatalokat! Nem éppen tetszetős számunkra a látvány, és amikor megkörnyékeznek minket, fotókészítés miatt, András bőszen mutogat a távcsövére, mire úgy fordulnak el tőlünk a sas-gazdák, mintha leprások lennénk. Undorral az arcukon.
A kikötőben rengeteg hatalmas daru vár minket, egyik-másik meglepetésünkre még mindig viseli a Ganz márkanevet. A kikötő épülete nem egy mai darab, de jól karbantartott és tiszta. Igazán nem sikerült kibogarászni, hogy mikor és mennyiért tudnánk komppal átjutni Isztambulba, vagy bárhova máshova, úgyhogy inkább kimegyünk a szálló bejárata elé, ami a tengerre néz. András leszámolja a sirályokat, én meg nézem a forgatagot, mert a szokásos városlátogatók mellett éppen nemzetközi csillagászati konferencia van, és annyiféle nép képviselteti itt magát, hogy csak kapkodjuk a fejünket.
Kolbászolunk még a belvárosban, kirakatokat nézünk, a műemlékeket, majd kocsiba ülve elindulunk Zatoka felé, mely egy felkapott üdülőváros a tenger partján hatvan km-re Odessa-tól. Mivel tavaly már bejártuk ezt az utat, csak fordított irányban.
Már annyira felkészültünk a zatokai saurmá-ra (amit tavaly itt ettünk, gyroshoz hasonló szendvics), hogy óriási csalódásként ért minket, hogy minden, de minden bolt zárva volt, a szezon vége miatt. Egyetlen önkiszolgálót találunk, ahol eszünk levest és sült húst körettel, meg egy hatalmas szelet sütit (ketten), de akármilyen jó is volt, akkor sem saurma…
András még bevásárol a helyi nagy közértben, vesz 3az1-ben-t, reggelre. Lelkére kötöm, hogy nehogy vegyen „Kislányos”-at (ez a márkája), mert akkor hazáig megy a hasam. Mindenkinek ajánlom, hogy jó messze kerülje el, mert az egy biológiai fegyver, csak extra titkos.
András úgy dönt, hogy menjünk végig a tengerparton, kis településeken, rendes aszfaltúton. Andi rögtön be is tájolja magát, és követjük az iránymutatását.
Ennyire rossz választásunk csak a Csajkino-i elakadásunk előtt volt, mint most. Ilyen rossz utakat nem is értünk még meg ebben az országban, és még a tengerhez sem tudtunk lejutni, mert magas partok voltak, és lezárt területek. Szegény Szamara csoda, hogy nem rázódott szét. Nevetünk, tuti, hogy erre nem járnak külföldiek, de meglepetésünkre, pont ekkor szembejön egy francia lakókocsis. Hát neki még lesznek kellemetlen perceik, nekünk már nem sok van hátra a jó útig! Ezek után öt perccel tábla jelzi, hogy az egyetlen útra mindkét irányból behajtani tilos, felújítás miatt. De jó!!! Nincs mese, szabályt szegünk, behajtunk. Mivel látjuk a nyomokon, hogy mások is erre járnak kocsival, annyira nem lehet vészes, és a rettenetes aszfaltút végén meglátjuk a tavat, ami felett zsír új, csillogó-villogó híd, forma1-es versenyre illő aszfalttal, előtte és utána meg olyan rossz földút, hogy majd felakad a kocsi alja. No komment…
Estére, fél órával lekésve a madarak „behúzását”, a kiszemelt víztározóhoz értünk, ahol felállítottuk a sátrat, és András horkolása mellett én majdnem végig virrasztottam, mivel az út viszonylag forgalmas volt, a sirályok meg úgy kiabáltak, mintha emberek beszélgettek volna.
A mai programot beszéljük meg, ami a híres Odessa-i lépcső megtekintését jelenti, de most még a neve sem ugrik be. Andi POI programja összesen 60 oldalnyi látványosságot lök ki magából, mindet latin betűs ukrán nevekkel, ami nem igazán nagy segítség. Ennek hatására ismét a nethez tudunk kapni, és ingyenes wifi csak az Odessa határában található Meki-ben van, ahol majd megnézzük a lépcső nevét, megszervezzük a városlátogatás menetét és írunk e-mailt a szülőknek.
Minden útikönyv és cikk úgy emlegeti Odessa-t, mint a „Fekete-tenger gyöngye”. Valószínűleg így is van, de egy biztos, jó nagy gyöngy. A keleti városhatártól jó 16 km-t utazunk a belvárosba, a partra, ahol már könnyen megtaláljuk a Patyomkin lépcsőt.
A várost 1794-ben alapították, Nagy Katalin cárnő parancsára, aki felismerte, hogy a Fekete-tengeri kikötő nagyszerű lehetőség az Orosz Birodalom területének növelésére. A történelem során jó néhány nép megfordult város területén: görögök, kijevi oroszok, Arany Horda, litvánok, ottománok, tatárok, lengyelek, valószínűleg szerintük is kiváló földrajzi fekvése van a területnek. A 19. században volt a város fénykora, mikor is sokszínű lakosságának és azok ténykedéseinek köszönhetően vált igazán egyedi várossá, majd a 20. század elejére a harmadik legfontosabb várossá (Moszkva és Szentpétervár után) az Orosz Birodalomban, az 1950-es évek közepén a világ egyik leggazdagabb gabona-kikötőjévé. A gazdasági fejlődés ellenére mégis megőrizte az egyedi báját és kulturális életét.
A Patyomkin lépcsőről sokaknak a „Patyomkin páncélos” című film jut az eszébe (amit én nem láttam). A filmben az 1905-ös munkásfelkelés során - melyhez csatlakozott az orosz Patyomkin cirkáló legénysége is - a cári karhatalom a kikötőhöz vezető nagy lépcsősoron halomra lövi a tüntető tömeget. A mészárlás a valóságban nem a lépcsőkön, hanem annak közelében történt, mégis a lépcsősor az egyik legfőbb turistalátványosság Odessa-ban.
Sikeresen találtunk is egy ingyenes parkolóhelyet a lépcső közelében. Végigsétálva az „Anyós-hídon” megcsodáljuk azt a rengeteg lakatot, melyeket a híd kerítésének két oldalára tettek az itt járt szerelmesek. Ez az egyik leghosszabb híd a városban. A híd túloldalán kis tér vár minket, padokkal, melyeken helyiek és turisták pihennek. A házak nagyon szépen felújított 19. századi hatalmas épületek. A légkör és a látvány is tiszta Nyugat! Rengeteg ember mindenhol. Ez már felkapott idegenforgalmi látványosság!
Kissé távolabb már látjuk a lépcső elejét. Mióta elolvastam a tájékoztatót róla, már izgatottan várom a látványt, a lépcső tetejéről a tengerre. Végre odaérünk, és… számomra csalódás a látvány. Azt hittem, hogy gyönyörű kilátás lesz a tengerre, ahogyan minden könyv ezt ígéri, de nem. A lépcső alján egy nagy vaskorlát, forgalmas úttal, annak túloldalán vaskorlát, hatalmas üvegház és azon túl a kikötő épülete és az Odessa-szálló. Hát gyönyörű… Honnan van ilyen hatalmas érzékük a szépet ennyire elcsúfítani? András azért még lelkes, és elindulunk a szálloda felé, megnézni ott a tengert, ha már itt nem lehet. A lépcső két oldalán takarókra kipakolt mindenféle holmik találhatók. Mikor az egyik árus meghallja, hogy magyarul beszélünk, akkor megkérdezi, hogy nem-e tudnánk neki segíteni, mert van ezer forintja, és nem tudja sehol beváltani. Végül is öt dollárra váltottuk (és otthon el is költöttük). A lépcső közepén mindenféle állatos fotókat lehet készíteni majmokkal, parlagi sasokkal és gyöngybagollyal. A parlagi sasok nagyon-nagyon ritkák a Krímen, tavaly is láttunk a Fecske-fészek Kastélynál nyolcat(!), ráadásul csak fiatalokat! Nem éppen tetszetős számunkra a látvány, és amikor megkörnyékeznek minket, fotókészítés miatt, András bőszen mutogat a távcsövére, mire úgy fordulnak el tőlünk a sas-gazdák, mintha leprások lennénk. Undorral az arcukon.
A kikötőben rengeteg hatalmas daru vár minket, egyik-másik meglepetésünkre még mindig viseli a Ganz márkanevet. A kikötő épülete nem egy mai darab, de jól karbantartott és tiszta. Igazán nem sikerült kibogarászni, hogy mikor és mennyiért tudnánk komppal átjutni Isztambulba, vagy bárhova máshova, úgyhogy inkább kimegyünk a szálló bejárata elé, ami a tengerre néz. András leszámolja a sirályokat, én meg nézem a forgatagot, mert a szokásos városlátogatók mellett éppen nemzetközi csillagászati konferencia van, és annyiféle nép képviselteti itt magát, hogy csak kapkodjuk a fejünket.
Kolbászolunk még a belvárosban, kirakatokat nézünk, a műemlékeket, majd kocsiba ülve elindulunk Zatoka felé, mely egy felkapott üdülőváros a tenger partján hatvan km-re Odessa-tól. Mivel tavaly már bejártuk ezt az utat, csak fordított irányban.
Már annyira felkészültünk a zatokai saurmá-ra (amit tavaly itt ettünk, gyroshoz hasonló szendvics), hogy óriási csalódásként ért minket, hogy minden, de minden bolt zárva volt, a szezon vége miatt. Egyetlen önkiszolgálót találunk, ahol eszünk levest és sült húst körettel, meg egy hatalmas szelet sütit (ketten), de akármilyen jó is volt, akkor sem saurma…
András még bevásárol a helyi nagy közértben, vesz 3az1-ben-t, reggelre. Lelkére kötöm, hogy nehogy vegyen „Kislányos”-at (ez a márkája), mert akkor hazáig megy a hasam. Mindenkinek ajánlom, hogy jó messze kerülje el, mert az egy biológiai fegyver, csak extra titkos.
András úgy dönt, hogy menjünk végig a tengerparton, kis településeken, rendes aszfaltúton. Andi rögtön be is tájolja magát, és követjük az iránymutatását.
Ennyire rossz választásunk csak a Csajkino-i elakadásunk előtt volt, mint most. Ilyen rossz utakat nem is értünk még meg ebben az országban, és még a tengerhez sem tudtunk lejutni, mert magas partok voltak, és lezárt területek. Szegény Szamara csoda, hogy nem rázódott szét. Nevetünk, tuti, hogy erre nem járnak külföldiek, de meglepetésünkre, pont ekkor szembejön egy francia lakókocsis. Hát neki még lesznek kellemetlen perceik, nekünk már nem sok van hátra a jó útig! Ezek után öt perccel tábla jelzi, hogy az egyetlen útra mindkét irányból behajtani tilos, felújítás miatt. De jó!!! Nincs mese, szabályt szegünk, behajtunk. Mivel látjuk a nyomokon, hogy mások is erre járnak kocsival, annyira nem lehet vészes, és a rettenetes aszfaltút végén meglátjuk a tavat, ami felett zsír új, csillogó-villogó híd, forma1-es versenyre illő aszfalttal, előtte és utána meg olyan rossz földút, hogy majd felakad a kocsi alja. No komment…
Estére, fél órával lekésve a madarak „behúzását”, a kiszemelt víztározóhoz értünk, ahol felállítottuk a sátrat, és András horkolása mellett én majdnem végig virrasztottam, mivel az út viszonylag forgalmas volt, a sirályok meg úgy kiabáltak, mintha emberek beszélgettek volna.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése