21-22. nap
2010. szeptember 8-9.
Az utolsó bejegyzést rendhagyóan András írja: Reggel tejeskávé, kicsit madarászok még a kocsi körül, addig Csilla nagy nehezen elkészül és a cuccokat is összepakolja. Irány egy kis Dobrudzsa!
Dodrudzsáról csak néhány szó. Elzártsága miatt az egyik legszegényebb és legvarázslatosabb tája Romániának, egy madarász szemszögéből mindenképpen. Itt a legnagyobb a kordék egy négyzetkilométerre vetített sűrűsége! Ezen a területen is „átmentek” páran, nem csoda, hogy élnek itt még: tatárok, törökök, oroszok. A viszonylagos közelsége miatt a magyar madarászok kedvelt külföldi célpontja. Mi sem először járunk itt.
Délnek kezdünk csorogni, a főutak minősége kifogástalan. Óriási a változás az elmúlt évekhez képest. A babadagi-erdőt nyugatról kerüljük, útközben bejön a füstös cinege és két világos törpesas. Az állandó széljárás miatt, hatalmas szélerőmű telepek nőttek ki a földből, az egyik dombtetőről százig számoljuk a hatalmas rotorokat. Ennél a pontnál döntjük el végleg, hogy nem lepjük meg Csilla szüleit Görögországban. Mi még bírnánk, de a Samara kellő szervizpont hiányában már nem biztos…
A legdélibb pontunk a Chituc-túrzás, ahol Vadu körüli tavakat nézzük meg. Itt öt perc alatt leszámolom -„darabra”- pontosan az összes partimadarat. Na jó ez nem a Krím…
Az egyik tó mellett megjelenik egy fiatal fakó rétihéja, a viharos szélben nehezen halad dél felé, viszont mi élvezzük ahogy imbolyog előttünk. Sacelén átvágunk, ahol tábla hirdeti: itt született George Hagi! Beugrunk Histriára, de a romok (görög és római) helyett a hatalmas rózsás gödény-csapatot nézzük meg. A romok melletti sekély tó partján pihennek, tollászkodnak. Kicsit megnyugszunk, hogy itt is vannak még rossz utak, mivel egy alsóbbrendű úton haladunk tovább.
Csillu hangulati görbéjének aljához ért, így az újabb Dobrudzsai éjszakát nem erőltetem. A legutolsó terület felé vesszük az irányt. Murighioli-hurkot csináljuk meg, ezen a környéken lépten-nyomon érdemes megállni és madarászni. Most csak Plopunál látunk érdekes madarakat, 35 halászsirályt együtt.
Tulceán szeretnénk átvágni, de egy daciát (fénykép), amely műszaki állapota erősen kifogásolható, sehogy sem tudunk megelőzni. A lámpánál kis híján ránk gurul, még dudálni sem tudok, mert az ki van kötve. A város után a szabályok áthágásával sikerül csak leküzdeni. Emlegetem is az összes „felmenőjét”. A Macsin előtt találunk egy éttermet, így itt vacsorázunk. Megint viccelődök a WIFI kapcsolattal, hogy itt ”biztosan van”. Rendelünk, a levest csak én vállalom be, mert halvány emlékeim szerint a corba bruta, az pacalleves, amiről nekem nagyon rossz emlékeim vannak. Csilla beéri a klasszikus miccsel, nem rajong a pacalért. Míg várunk, a helyiség reklámtábláján az egyik piktogram gyanúsan internetkapcsolatra hajaz. Megkérdezem a pincért és igen ráhibáztam, van WIFI kapcsolat, hibátlan sebességgel. Ki is használjuk a gyors kapcsolatot, közben megérkezik a pacalleves, de itt finoman készítették el. A miccs friss és nagyon finom. Már késő van, így csak a Macsin lábához tudunk beugrani, itt még bejön a túra utolsó faja, a déli hantmadár.
Irány a komp, sikerül 10 kocsit behajtogatni egy zsebkendőnyi helyre. Már csak a túloldali kompra várunk, de az nem akar indulni. Kürtöl a kapitány, de semmi. Hosszas várakozás után elindulunk a szél által felkorbácsolt Dunán, tisztára, mintha tengeren lennénk. Egy nagyobb hullám beteríti a szélen álló gyalogosokat és a Szamarát. Még sokáig nem sikerül kikötnünk, mert a másik kompra még „behajtogatnak” két mikrobuszt.
A komp-tortúra után az orosz lovak közé csapunk, azaz a Szamara gázpedáljára lépek. Cél: addig nyomjuk, míg bírjuk. Az útvonal: Braila-Ianca-Buzau-Ploiesti. Az utak sokkal jobb minőségűek Ukrajnához viszonyítva, de kevésbé lehet haladni. Lakott területen kívül ugyan százzal lehet hajtani, de a nagyon sok település miatt hatvan kilométer az átlagsebesség. Egy traffipaxot is megúszunk, mert minket előznek meg a záróvonalnál, nem én a lassú járművet. A szabálytalankodót rögtön kiszedik a rendőrök.
Sötétben érjük el Buzaut, de töretlenül faljuk a kilométereket, itt még nem állhatunk meg. Lassan Ploiesti fényei is feltűnnek, de Andival ellentétben mi nem a belvároson keresztül tervezzük az utat. Megtaláljuk az elkerülőt és gyorsan a 2x2 sávos úton vagyunk Brassó felé. Na végre, itt már lehet haladni, kezdünk fáradni, de egy óra autóútra szeretnénk Ploiestitől lenni. Az útszélén figyeljük a szállások hirdetőtábláit, de nem akarnak felbukkanni.
Aztán egy hotel hirdeti magát már jó előre. Az ár megfelelő, így Sinaiaig nem jutunk el. Tiszta szoba, forró víz vár ránk. A tévében pedig Vadut mutatják, ahol ma madarásztunk. Hatalmas tengerparti fejlesztést terveznek oda, gigantikus kikötővel, strandokkal és persze Mamaia Beach-szerű szállodasorokkal… Újabb értékes területet veszthetnek a madarak, remélem ez a projekt csak tervszinten ragad meg.
Reggel borongós, esős időre kelünk, így módosítani kell a programunkat. A Bucegi-hegyre szerettünk volna kicsit felmászni. A hegy lábánál reggelizünk, az idő nem akar tisztulni, így alternatív programot szervezünk. Beugrunk a homoródszentpáli-halastavakhoz. Brassót balesetmentesen megússzuk, a román sofőrökkel a legnagyobb probléma, hogy nagyon jónak tartják magukat, de nem figyelnek, viszont nagyon gyorsan és erőszakosan vezetnek. Néha életveszélyesen. A főútról letérve az út minősége csak a Hargita megye tábla után romlik jelentősen, közben csodálatos erődtemplomok mellett visz az út. Megérkezünk a tavakhoz, de nem maradunk sokáig, mert jön a rossz idő. Mi még maradnánk Székelyföldön, de ezt nem esőben tervezzük, így Andit megkérdezzük mennyi idő innen a magyar határ. A navigáció nem túl késői érkezést ígér, így rábízzuk magukat Andira. Bár nem kellett volna, hibáztunk. Ugyan rövidebb útvonalat állított össze (néhány kilométerrel), de már kezdjük visszasírni az Arabatszkaja-túrzást. Lassan haladunk a borzalma úton és még nyolc kilométer hátra van. Nagy nehezen kiérünk az egyes főútra, Fogaras-Szeben-Sebes-Déva-Arad-Battonya, innen már csukott szemmel is hazaérünk.
Dévánál elverjük az összes lejünket, közben besötétedik. Innen jön a neheze, hiszen a Maros völgyében kanyargózik a főút százötven kilométer hosszan, ezzel a kocsival nehéz előzni. Kényszerpályán vagyunk, mert a lassú kamionokat csak keservesen tudjuk megelőzni. A narancsszedő (spanyol rendszámos) románok előznek mindenhol kanyarban, a záróvonalat már meg sem említem, mert szinte csak az van… Annyi boldogít, hogy míg nekünk 200 kilométer van hátra, addig a narancsokig még 2000-t kell utazni. Ha már nem tudok előzni, azzal nyugtatom magam, hogy az állandó sebességünk miatt - lakott területen belül és kívül is hetvennel megyünk - jó lesz a fogyasztásunk (Utólag kiszámolva 6,3-as lett).
Battonyánál nem kérdeznek semmit, így szerencsésen és Andi által tervezett időn belül érjük el a célpontot, Pusztaföldvárt.
Dodrudzsáról csak néhány szó. Elzártsága miatt az egyik legszegényebb és legvarázslatosabb tája Romániának, egy madarász szemszögéből mindenképpen. Itt a legnagyobb a kordék egy négyzetkilométerre vetített sűrűsége! Ezen a területen is „átmentek” páran, nem csoda, hogy élnek itt még: tatárok, törökök, oroszok. A viszonylagos közelsége miatt a magyar madarászok kedvelt külföldi célpontja. Mi sem először járunk itt.
Délnek kezdünk csorogni, a főutak minősége kifogástalan. Óriási a változás az elmúlt évekhez képest. A babadagi-erdőt nyugatról kerüljük, útközben bejön a füstös cinege és két világos törpesas. Az állandó széljárás miatt, hatalmas szélerőmű telepek nőttek ki a földből, az egyik dombtetőről százig számoljuk a hatalmas rotorokat. Ennél a pontnál döntjük el végleg, hogy nem lepjük meg Csilla szüleit Görögországban. Mi még bírnánk, de a Samara kellő szervizpont hiányában már nem biztos…
A legdélibb pontunk a Chituc-túrzás, ahol Vadu körüli tavakat nézzük meg. Itt öt perc alatt leszámolom -„darabra”- pontosan az összes partimadarat. Na jó ez nem a Krím…
Az egyik tó mellett megjelenik egy fiatal fakó rétihéja, a viharos szélben nehezen halad dél felé, viszont mi élvezzük ahogy imbolyog előttünk. Sacelén átvágunk, ahol tábla hirdeti: itt született George Hagi! Beugrunk Histriára, de a romok (görög és római) helyett a hatalmas rózsás gödény-csapatot nézzük meg. A romok melletti sekély tó partján pihennek, tollászkodnak. Kicsit megnyugszunk, hogy itt is vannak még rossz utak, mivel egy alsóbbrendű úton haladunk tovább.
Csillu hangulati görbéjének aljához ért, így az újabb Dobrudzsai éjszakát nem erőltetem. A legutolsó terület felé vesszük az irányt. Murighioli-hurkot csináljuk meg, ezen a környéken lépten-nyomon érdemes megállni és madarászni. Most csak Plopunál látunk érdekes madarakat, 35 halászsirályt együtt.
Tulceán szeretnénk átvágni, de egy daciát (fénykép), amely műszaki állapota erősen kifogásolható, sehogy sem tudunk megelőzni. A lámpánál kis híján ránk gurul, még dudálni sem tudok, mert az ki van kötve. A város után a szabályok áthágásával sikerül csak leküzdeni. Emlegetem is az összes „felmenőjét”. A Macsin előtt találunk egy éttermet, így itt vacsorázunk. Megint viccelődök a WIFI kapcsolattal, hogy itt ”biztosan van”. Rendelünk, a levest csak én vállalom be, mert halvány emlékeim szerint a corba bruta, az pacalleves, amiről nekem nagyon rossz emlékeim vannak. Csilla beéri a klasszikus miccsel, nem rajong a pacalért. Míg várunk, a helyiség reklámtábláján az egyik piktogram gyanúsan internetkapcsolatra hajaz. Megkérdezem a pincért és igen ráhibáztam, van WIFI kapcsolat, hibátlan sebességgel. Ki is használjuk a gyors kapcsolatot, közben megérkezik a pacalleves, de itt finoman készítették el. A miccs friss és nagyon finom. Már késő van, így csak a Macsin lábához tudunk beugrani, itt még bejön a túra utolsó faja, a déli hantmadár.
Irány a komp, sikerül 10 kocsit behajtogatni egy zsebkendőnyi helyre. Már csak a túloldali kompra várunk, de az nem akar indulni. Kürtöl a kapitány, de semmi. Hosszas várakozás után elindulunk a szél által felkorbácsolt Dunán, tisztára, mintha tengeren lennénk. Egy nagyobb hullám beteríti a szélen álló gyalogosokat és a Szamarát. Még sokáig nem sikerül kikötnünk, mert a másik kompra még „behajtogatnak” két mikrobuszt.
A komp-tortúra után az orosz lovak közé csapunk, azaz a Szamara gázpedáljára lépek. Cél: addig nyomjuk, míg bírjuk. Az útvonal: Braila-Ianca-Buzau-Ploiesti. Az utak sokkal jobb minőségűek Ukrajnához viszonyítva, de kevésbé lehet haladni. Lakott területen kívül ugyan százzal lehet hajtani, de a nagyon sok település miatt hatvan kilométer az átlagsebesség. Egy traffipaxot is megúszunk, mert minket előznek meg a záróvonalnál, nem én a lassú járművet. A szabálytalankodót rögtön kiszedik a rendőrök.
Sötétben érjük el Buzaut, de töretlenül faljuk a kilométereket, itt még nem állhatunk meg. Lassan Ploiesti fényei is feltűnnek, de Andival ellentétben mi nem a belvároson keresztül tervezzük az utat. Megtaláljuk az elkerülőt és gyorsan a 2x2 sávos úton vagyunk Brassó felé. Na végre, itt már lehet haladni, kezdünk fáradni, de egy óra autóútra szeretnénk Ploiestitől lenni. Az útszélén figyeljük a szállások hirdetőtábláit, de nem akarnak felbukkanni.
Aztán egy hotel hirdeti magát már jó előre. Az ár megfelelő, így Sinaiaig nem jutunk el. Tiszta szoba, forró víz vár ránk. A tévében pedig Vadut mutatják, ahol ma madarásztunk. Hatalmas tengerparti fejlesztést terveznek oda, gigantikus kikötővel, strandokkal és persze Mamaia Beach-szerű szállodasorokkal… Újabb értékes területet veszthetnek a madarak, remélem ez a projekt csak tervszinten ragad meg.
Reggel borongós, esős időre kelünk, így módosítani kell a programunkat. A Bucegi-hegyre szerettünk volna kicsit felmászni. A hegy lábánál reggelizünk, az idő nem akar tisztulni, így alternatív programot szervezünk. Beugrunk a homoródszentpáli-halastavakhoz. Brassót balesetmentesen megússzuk, a román sofőrökkel a legnagyobb probléma, hogy nagyon jónak tartják magukat, de nem figyelnek, viszont nagyon gyorsan és erőszakosan vezetnek. Néha életveszélyesen. A főútról letérve az út minősége csak a Hargita megye tábla után romlik jelentősen, közben csodálatos erődtemplomok mellett visz az út. Megérkezünk a tavakhoz, de nem maradunk sokáig, mert jön a rossz idő. Mi még maradnánk Székelyföldön, de ezt nem esőben tervezzük, így Andit megkérdezzük mennyi idő innen a magyar határ. A navigáció nem túl késői érkezést ígér, így rábízzuk magukat Andira. Bár nem kellett volna, hibáztunk. Ugyan rövidebb útvonalat állított össze (néhány kilométerrel), de már kezdjük visszasírni az Arabatszkaja-túrzást. Lassan haladunk a borzalma úton és még nyolc kilométer hátra van. Nagy nehezen kiérünk az egyes főútra, Fogaras-Szeben-Sebes-Déva-Arad-Battonya, innen már csukott szemmel is hazaérünk.
Dévánál elverjük az összes lejünket, közben besötétedik. Innen jön a neheze, hiszen a Maros völgyében kanyargózik a főút százötven kilométer hosszan, ezzel a kocsival nehéz előzni. Kényszerpályán vagyunk, mert a lassú kamionokat csak keservesen tudjuk megelőzni. A narancsszedő (spanyol rendszámos) románok előznek mindenhol kanyarban, a záróvonalat már meg sem említem, mert szinte csak az van… Annyi boldogít, hogy míg nekünk 200 kilométer van hátra, addig a narancsokig még 2000-t kell utazni. Ha már nem tudok előzni, azzal nyugtatom magam, hogy az állandó sebességünk miatt - lakott területen belül és kívül is hetvennel megyünk - jó lesz a fogyasztásunk (Utólag kiszámolva 6,3-as lett).
Battonyánál nem kérdeznek semmit, így szerencsésen és Andi által tervezett időn belül érjük el a célpontot, Pusztaföldvárt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése