2010. október 16., szombat

A túra számokban:




A túra számokban:

0 vékonycsőrű pólingot figyeltünk meg, sajnos…
1 új alkatrész a Szamarába (karburátor)
2 kis pólingot láttunk a túra során összesen
4 országban jártunk (HU-UA-MD-RO-HU)
5-ször volt dolgunk a rendőrökkel 4x Ukrajnában és 1x Romániában
21 napig utaztunk
49 éves veterán Volgával is találkoztunk
192 lépcsőfokon ereszkedtünk le a Patyomkin lépcsőn
209 madárfajt figyeltünk meg a túra során
213 forintba (7,9UAH) került a legdrágább benzin Ukrajnában, de ez Mustang adalékkal
907 nagy pólingot láttunk összesen
6477 kilométert tettünk meg defekt és baleset nélkül
Bez GMO azaz génmódosított alapanyagot nem tartalmaz, már a vízen is jelölik!!!

2010. szeptember 30., csütörtök

„Dobrudzsai-kanyar” és irány haza






21-22. nap
2010. szeptember 8-9.

Az utolsó bejegyzést rendhagyóan András írja: Reggel tejeskávé, kicsit madarászok még a kocsi körül, addig Csilla nagy nehezen elkészül és a cuccokat is összepakolja. Irány egy kis Dobrudzsa!
Dodrudzsáról csak néhány szó. Elzártsága miatt az egyik legszegényebb és legvarázslatosabb tája Romániának, egy madarász szemszögéből mindenképpen. Itt a legnagyobb a kordék egy négyzetkilométerre vetített sűrűsége! Ezen a területen is „átmentek” páran, nem csoda, hogy élnek itt még: tatárok, törökök, oroszok. A viszonylagos közelsége miatt a magyar madarászok kedvelt külföldi célpontja. Mi sem először járunk itt.
Délnek kezdünk csorogni, a főutak minősége kifogástalan. Óriási a változás az elmúlt évekhez képest. A babadagi-erdőt nyugatról kerüljük, útközben bejön a füstös cinege és két világos törpesas. Az állandó széljárás miatt, hatalmas szélerőmű telepek nőttek ki a földből, az egyik dombtetőről százig számoljuk a hatalmas rotorokat. Ennél a pontnál döntjük el végleg, hogy nem lepjük meg Csilla szüleit Görögországban. Mi még bírnánk, de a Samara kellő szervizpont hiányában már nem biztos…
A legdélibb pontunk a Chituc-túrzás, ahol Vadu körüli tavakat nézzük meg. Itt öt perc alatt leszámolom -„darabra”- pontosan az összes partimadarat. Na jó ez nem a Krím…
Az egyik tó mellett megjelenik egy fiatal fakó rétihéja, a viharos szélben nehezen halad dél felé, viszont mi élvezzük ahogy imbolyog előttünk. Sacelén átvágunk, ahol tábla hirdeti: itt született George Hagi! Beugrunk Histriára, de a romok (görög és római) helyett a hatalmas rózsás gödény-csapatot nézzük meg. A romok melletti sekély tó partján pihennek, tollászkodnak. Kicsit megnyugszunk, hogy itt is vannak még rossz utak, mivel egy alsóbbrendű úton haladunk tovább.
Csillu hangulati görbéjének aljához ért, így az újabb Dobrudzsai éjszakát nem erőltetem. A legutolsó terület felé vesszük az irányt. Murighioli-hurkot csináljuk meg, ezen a környéken lépten-nyomon érdemes megállni és madarászni. Most csak Plopunál látunk érdekes madarakat, 35 halászsirályt együtt.
Tulceán szeretnénk átvágni, de egy daciát (fénykép), amely műszaki állapota erősen kifogásolható, sehogy sem tudunk megelőzni. A lámpánál kis híján ránk gurul, még dudálni sem tudok, mert az ki van kötve. A város után a szabályok áthágásával sikerül csak leküzdeni. Emlegetem is az összes „felmenőjét”. A Macsin előtt találunk egy éttermet, így itt vacsorázunk. Megint viccelődök a WIFI kapcsolattal, hogy itt ”biztosan van”. Rendelünk, a levest csak én vállalom be, mert halvány emlékeim szerint a corba bruta, az pacalleves, amiről nekem nagyon rossz emlékeim vannak. Csilla beéri a klasszikus miccsel, nem rajong a pacalért. Míg várunk, a helyiség reklámtábláján az egyik piktogram gyanúsan internetkapcsolatra hajaz. Megkérdezem a pincért és igen ráhibáztam, van WIFI kapcsolat, hibátlan sebességgel. Ki is használjuk a gyors kapcsolatot, közben megérkezik a pacalleves, de itt finoman készítették el. A miccs friss és nagyon finom. Már késő van, így csak a Macsin lábához tudunk beugrani, itt még bejön a túra utolsó faja, a déli hantmadár.
Irány a komp, sikerül 10 kocsit behajtogatni egy zsebkendőnyi helyre. Már csak a túloldali kompra várunk, de az nem akar indulni. Kürtöl a kapitány, de semmi. Hosszas várakozás után elindulunk a szél által felkorbácsolt Dunán, tisztára, mintha tengeren lennénk. Egy nagyobb hullám beteríti a szélen álló gyalogosokat és a Szamarát. Még sokáig nem sikerül kikötnünk, mert a másik kompra még „behajtogatnak” két mikrobuszt.
A komp-tortúra után az orosz lovak közé csapunk, azaz a Szamara gázpedáljára lépek. Cél: addig nyomjuk, míg bírjuk. Az útvonal: Braila-Ianca-Buzau-Ploiesti. Az utak sokkal jobb minőségűek Ukrajnához viszonyítva, de kevésbé lehet haladni. Lakott területen kívül ugyan százzal lehet hajtani, de a nagyon sok település miatt hatvan kilométer az átlagsebesség. Egy traffipaxot is megúszunk, mert minket előznek meg a záróvonalnál, nem én a lassú járművet. A szabálytalankodót rögtön kiszedik a rendőrök.
Sötétben érjük el Buzaut, de töretlenül faljuk a kilométereket, itt még nem állhatunk meg. Lassan Ploiesti fényei is feltűnnek, de Andival ellentétben mi nem a belvároson keresztül tervezzük az utat. Megtaláljuk az elkerülőt és gyorsan a 2x2 sávos úton vagyunk Brassó felé. Na végre, itt már lehet haladni, kezdünk fáradni, de egy óra autóútra szeretnénk Ploiestitől lenni. Az útszélén figyeljük a szállások hirdetőtábláit, de nem akarnak felbukkanni.
Aztán egy hotel hirdeti magát már jó előre. Az ár megfelelő, így Sinaiaig nem jutunk el. Tiszta szoba, forró víz vár ránk. A tévében pedig Vadut mutatják, ahol ma madarásztunk. Hatalmas tengerparti fejlesztést terveznek oda, gigantikus kikötővel, strandokkal és persze Mamaia Beach-szerű szállodasorokkal… Újabb értékes területet veszthetnek a madarak, remélem ez a projekt csak tervszinten ragad meg.
Reggel borongós, esős időre kelünk, így módosítani kell a programunkat. A Bucegi-hegyre szerettünk volna kicsit felmászni. A hegy lábánál reggelizünk, az idő nem akar tisztulni, így alternatív programot szervezünk. Beugrunk a homoródszentpáli-halastavakhoz. Brassót balesetmentesen megússzuk, a román sofőrökkel a legnagyobb probléma, hogy nagyon jónak tartják magukat, de nem figyelnek, viszont nagyon gyorsan és erőszakosan vezetnek. Néha életveszélyesen. A főútról letérve az út minősége csak a Hargita megye tábla után romlik jelentősen, közben csodálatos erődtemplomok mellett visz az út. Megérkezünk a tavakhoz, de nem maradunk sokáig, mert jön a rossz idő. Mi még maradnánk Székelyföldön, de ezt nem esőben tervezzük, így Andit megkérdezzük mennyi idő innen a magyar határ. A navigáció nem túl késői érkezést ígér, így rábízzuk magukat Andira. Bár nem kellett volna, hibáztunk. Ugyan rövidebb útvonalat állított össze (néhány kilométerrel), de már kezdjük visszasírni az Arabatszkaja-túrzást. Lassan haladunk a borzalma úton és még nyolc kilométer hátra van. Nagy nehezen kiérünk az egyes főútra, Fogaras-Szeben-Sebes-Déva-Arad-Battonya, innen már csukott szemmel is hazaérünk.
Dévánál elverjük az összes lejünket, közben besötétedik. Innen jön a neheze, hiszen a Maros völgyében kanyargózik a főút százötven kilométer hosszan, ezzel a kocsival nehéz előzni. Kényszerpályán vagyunk, mert a lassú kamionokat csak keservesen tudjuk megelőzni. A narancsszedő (spanyol rendszámos) románok előznek mindenhol kanyarban, a záróvonalat már meg sem említem, mert szinte csak az van… Annyi boldogít, hogy míg nekünk 200 kilométer van hátra, addig a narancsokig még 2000-t kell utazni. Ha már nem tudok előzni, azzal nyugtatom magam, hogy az állandó sebességünk miatt - lakott területen belül és kívül is hetvennel megyünk - jó lesz a fogyasztásunk (Utólag kiszámolva 6,3-as lett).
Battonyánál nem kérdeznek semmit, így szerencsésen és Andi által tervezett időn belül érjük el a célpontot, Pusztaföldvárt.

2010. szeptember 16., csütörtök

Egy nap, három ország






20. nap
2010. szeptember 7.

Na, ma jön az idegeskedős nap, túl kell élni az Ukrán-Moldáv, és a Moldáv-Román határt. Mivel nem minden kedves olvasónk ismeri a mi „határ-történeteinket”, csak annyit röviden, hogy teljesen mindegy, hogy honnan-hova, milyen közlekedési eszközzel, mennyi cuccal lépünk át határt, minket mindenhol kipakoltatnak, félreállítanak, és drogosnak, de minimum füvesnek néznek. Andrást már kolumbiai drogbárónak is hitték. Ez az alaphang, ezt még megtetézi a teleszkóp és az állvány, na meg az a hülye formájú sátor (két másodperces), amit keleten még nem ismernek. Azt hiszem, ezek után érthető, hogy miért a para a két határ miatt… András még tiszta ruhát is felvesz ebből az alkalomból.
Út közben még lemadarászunk egy-két tavat Reni-ig, majd hirtelen indíttatásból úgy döntünk, hogy a kisebb határon, Bolgrad-nál megyünk át Moldáviába. Reni-nél tavaly két és fél óráig vártunk a tűző napon, mire kegyeskedtek kijönni a félreállított kocsinkhoz, és totálisan kipakoltatni, átvizsgálni, majd az összes hátizsákunkat megröntgenezni. Mindezt állítólag azért, mert a vámnyilatkozaton nem tüntettük fel a „dokumentum” mezőben a két Rejtő könyvet, amik a hátsó ülésen voltak. Természetesen az volt valószínűleg a baj, hogy nem tettünk gyorsító dollárokat az útlevélbe. Na, idén ebből nem kérünk…
Bolgrad-nal olyan az ukrán határ, hogy azt hittük, már nem is lesz. Végül is egy sorompó várt minket, ahol hihetetlen gyorsasággal átcsusszantunk, majd maga a határ, két fabódéval meg egy bádoggal, egy vámossal, aki beszélt angolul(!), és seperc alatt letudott minket. Ki sem kellett pakolnunk! Persze az útlevél-ellenőrzés már kicsit bonyolultabb volt, végül András már a bódéban a számítógépen kereste a vizsgálóval együtt, hogy melyik Magyarország rövidítése a nyilvántartásban. Most vagy ilyen sok honfitársunk jár erre, vagy ennyire nem merték mondani, hogy adjunk pénzt. Sikeresen itt is eltelt a fél óra. De túljutottunk… a sorompón túlra, mert ott lerobbant a Szamara. Tíz méterrel a sorompó után. András egy kicsit belebütyköl, és szerencsére siklik tovább, gond nélkül.
Megyünk tíz km-t, de a moldáv határnak híre sincs. Hirtelen beérünk egy bádogtető alá, amit egy kis épület tart, megérkeztünk. Moldáv kocsi-szendvicsben vagyunk, az előttünk levőt már leellenőrizték, a pecsétet is begyűjtötte, a mögöttünk lévő sofőr meg a stoppos lányt akarja rálőcsölni az éppen induló sofőrre, aki közvetlenül a fővárosba megy, míg ő csak a határtelepülésig megy, amikor megérkezik a nagyfőnök. Amint meglátja, hogy mi történik, irdatlan ordításba kezd, (persze mi nem értjük, szó szerint, de érezzük, hogy miről lehet szó), de valószínűleg leb.sz mindenkit, aki moldáv: utast, sofőrt, vámost és határőrt is. A személyzet ráugrik a két moldáv kocsira, míg nekünk csak az útleveleinket nézik meg. András nagy nehezen befizeti a belépési illetéket (vagy ilyesmi), ezalatt befut még egy moldáv, akinek a kocsiját végigtúrják, mindezt a nagyfőnök a mi kocsinkra könyökölve nézi. András kijön az épületből (itt sem úszta meg behívás nélkül, de itt már Ungriának hívták hazánkat), és indulhatunk is. Megint szerencsénk volt! Csak szeretnénk indulni, mert mindenhol állnak, várunk pár percet és jelezzük a határőrnek, hogy végeztünk és szeretnénk menni. Előttünk az egyik kocsit előbbre parancsolják, így már kiférünk és indulhatunk az ország belseje felé.
Moldávia még szegényebb, mint Ukrajna. Igazából a kék, zöldre vált, de ugyanúgy a palalobbi uralja a házak tetejét. Szerintem a moldávok azok, akik már nem tudnak szegényebb országba menni Európában, pedig régebben azt hittem, hogy ezek csak az ukránok lehetnek. Andi egyetlen utat ismer fel az egész országban, úgyhogy az összes nagy kereszteződésben kérdeznünk kell, hogy merre? Ugyanis itt nincs divatja az útjelző tábláknak. Megnézünk egy hatalmas tavat, András csak ámul, hogy mekkora, majd indulunk a Galat-i határ felé (az már a román oldal).
A moldáv határon csak bepecsételtek, a román határon meg sikerült eltévednünk. Tavalyhoz képest megfordították a határ menetirányát, most a tavalyi kifelé a befelé és fordítva, de a táblákat ugyanúgy hagyták, ahogy eddig voltak. Már majdnem Romániában voltunk, mikor szóltak, hogy be is kellene lépni… Moldáv civilek mondták meg, hogy merre kell menni, visszafordultunk, és beálltunk a megfelelő, EU-s sávba. Útlevelek rendben, a vámos meg egy felfújt hólyag, aki valakinek nagyon menőzik, mert háromszor nézett végig mindent a kocsin, kevert román-magyar-angol nyelven okoskodott és még a kábszerkereső kutyát is odavonszolta a kocsihoz, ami persze nem jelzett semmit.
Galati – nem tartozik a kedvenc városaim közé. Romániába útdíjat kell fizetni (matrica), amit csak a Rompetrol-nál (helyi MOL) lehet kapni. Ha lehet… Nekünk a harmadiknál sikerült.
Braila-nál kompra szállunk, és tíz perc alatt a hatalmasra duzzadt Duna túloldalán vagyunk. Innentől a táj vadregényes és gyönyörű. A Macin-hegységhez igyekszünk, tavaly is ott sátraztunk. Idén ez kicsit bonyolultabbnak tűnik, mivel hatalmas viharfelhők gyülekeznek a hegyek felett. Sikerül egy murvás utat találnunk, fel a domboldalra, ahol senki nem lát minket. Úgy döntünk, hogy inkább a kocsiban alszunk, nehogy vihar legyen, mert reggel a sátrat vizesen nem akarjuk elpakolni. Már régen besötétedett, mikor rákezd a villámlás a Macin település felett, és mi csak bámuljuk a kocsiban fekve, hogyan világítja meg egy-egy villám a felhőket, hogyan „hízik” a környező felleg-sereg és hogyan távolodik tőlünk. András megnyugtat, hogy tuti nem lesz bajunk, ha becsap a villám a kocsiba (de én a kocsit is féltem), erre a házi pókom lelke is helyrerázódhatott, mert elkezdi beszőni az ajtómat. Portovoje óta minden éjjel beszövi az ajtómat, amit én minden reggel összerondítok. Nincs szívem kirakni szegényt.

A lépcső






19. nap
2010. szeptember 6.

Reggel korán kelünk, már csak mi maradtunk a tengerparton, mivel a moszkvicsos sátortársak korábban leléptek. András még sétálgat a tengerparton, de nem viszi túlzásba, talán a szép tájkép miatt...
A mai programot beszéljük meg, ami a híres Odessa-i lépcső megtekintését jelenti, de most még a neve sem ugrik be. Andi POI programja összesen 60 oldalnyi látványosságot lök ki magából, mindet latin betűs ukrán nevekkel, ami nem igazán nagy segítség. Ennek hatására ismét a nethez tudunk kapni, és ingyenes wifi csak az Odessa határában található Meki-ben van, ahol majd megnézzük a lépcső nevét, megszervezzük a városlátogatás menetét és írunk e-mailt a szülőknek.
Minden útikönyv és cikk úgy emlegeti Odessa-t, mint a „Fekete-tenger gyöngye”. Valószínűleg így is van, de egy biztos, jó nagy gyöngy. A keleti városhatártól jó 16 km-t utazunk a belvárosba, a partra, ahol már könnyen megtaláljuk a Patyomkin lépcsőt.
A várost 1794-ben alapították, Nagy Katalin cárnő parancsára, aki felismerte, hogy a Fekete-tengeri kikötő nagyszerű lehetőség az Orosz Birodalom területének növelésére. A történelem során jó néhány nép megfordult város területén: görögök, kijevi oroszok, Arany Horda, litvánok, ottománok, tatárok, lengyelek, valószínűleg szerintük is kiváló földrajzi fekvése van a területnek. A 19. században volt a város fénykora, mikor is sokszínű lakosságának és azok ténykedéseinek köszönhetően vált igazán egyedi várossá, majd a 20. század elejére a harmadik legfontosabb várossá (Moszkva és Szentpétervár után) az Orosz Birodalomban, az 1950-es évek közepén a világ egyik leggazdagabb gabona-kikötőjévé. A gazdasági fejlődés ellenére mégis megőrizte az egyedi báját és kulturális életét.
A Patyomkin lépcsőről sokaknak a „Patyomkin páncélos” című film jut az eszébe (amit én nem láttam). A filmben az 1905-ös munkásfelkelés során - melyhez csatlakozott az orosz Patyomkin cirkáló legénysége is - a cári karhatalom a kikötőhöz vezető nagy lépcsősoron halomra lövi a tüntető tömeget. A mészárlás a valóságban nem a lépcsőkön, hanem annak közelében történt, mégis a lépcsősor az egyik legfőbb turistalátványosság Odessa-ban.
Sikeresen találtunk is egy ingyenes parkolóhelyet a lépcső közelében. Végigsétálva az „Anyós-hídon” megcsodáljuk azt a rengeteg lakatot, melyeket a híd kerítésének két oldalára tettek az itt járt szerelmesek. Ez az egyik leghosszabb híd a városban. A híd túloldalán kis tér vár minket, padokkal, melyeken helyiek és turisták pihennek. A házak nagyon szépen felújított 19. századi hatalmas épületek. A légkör és a látvány is tiszta Nyugat! Rengeteg ember mindenhol. Ez már felkapott idegenforgalmi látványosság!
Kissé távolabb már látjuk a lépcső elejét. Mióta elolvastam a tájékoztatót róla, már izgatottan várom a látványt, a lépcső tetejéről a tengerre. Végre odaérünk, és… számomra csalódás a látvány. Azt hittem, hogy gyönyörű kilátás lesz a tengerre, ahogyan minden könyv ezt ígéri, de nem. A lépcső alján egy nagy vaskorlát, forgalmas úttal, annak túloldalán vaskorlát, hatalmas üvegház és azon túl a kikötő épülete és az Odessa-szálló. Hát gyönyörű… Honnan van ilyen hatalmas érzékük a szépet ennyire elcsúfítani? András azért még lelkes, és elindulunk a szálloda felé, megnézni ott a tengert, ha már itt nem lehet. A lépcső két oldalán takarókra kipakolt mindenféle holmik találhatók. Mikor az egyik árus meghallja, hogy magyarul beszélünk, akkor megkérdezi, hogy nem-e tudnánk neki segíteni, mert van ezer forintja, és nem tudja sehol beváltani. Végül is öt dollárra váltottuk (és otthon el is költöttük). A lépcső közepén mindenféle állatos fotókat lehet készíteni majmokkal, parlagi sasokkal és gyöngybagollyal. A parlagi sasok nagyon-nagyon ritkák a Krímen, tavaly is láttunk a Fecske-fészek Kastélynál nyolcat(!), ráadásul csak fiatalokat! Nem éppen tetszetős számunkra a látvány, és amikor megkörnyékeznek minket, fotókészítés miatt, András bőszen mutogat a távcsövére, mire úgy fordulnak el tőlünk a sas-gazdák, mintha leprások lennénk. Undorral az arcukon.
A kikötőben rengeteg hatalmas daru vár minket, egyik-másik meglepetésünkre még mindig viseli a Ganz márkanevet. A kikötő épülete nem egy mai darab, de jól karbantartott és tiszta. Igazán nem sikerült kibogarászni, hogy mikor és mennyiért tudnánk komppal átjutni Isztambulba, vagy bárhova máshova, úgyhogy inkább kimegyünk a szálló bejárata elé, ami a tengerre néz. András leszámolja a sirályokat, én meg nézem a forgatagot, mert a szokásos városlátogatók mellett éppen nemzetközi csillagászati konferencia van, és annyiféle nép képviselteti itt magát, hogy csak kapkodjuk a fejünket.
Kolbászolunk még a belvárosban, kirakatokat nézünk, a műemlékeket, majd kocsiba ülve elindulunk Zatoka felé, mely egy felkapott üdülőváros a tenger partján hatvan km-re Odessa-tól. Mivel tavaly már bejártuk ezt az utat, csak fordított irányban.
Már annyira felkészültünk a zatokai saurmá-ra (amit tavaly itt ettünk, gyroshoz hasonló szendvics), hogy óriási csalódásként ért minket, hogy minden, de minden bolt zárva volt, a szezon vége miatt. Egyetlen önkiszolgálót találunk, ahol eszünk levest és sült húst körettel, meg egy hatalmas szelet sütit (ketten), de akármilyen jó is volt, akkor sem saurma…
András még bevásárol a helyi nagy közértben, vesz 3az1-ben-t, reggelre. Lelkére kötöm, hogy nehogy vegyen „Kislányos”-at (ez a márkája), mert akkor hazáig megy a hasam. Mindenkinek ajánlom, hogy jó messze kerülje el, mert az egy biológiai fegyver, csak extra titkos.
András úgy dönt, hogy menjünk végig a tengerparton, kis településeken, rendes aszfaltúton. Andi rögtön be is tájolja magát, és követjük az iránymutatását.
Ennyire rossz választásunk csak a Csajkino-i elakadásunk előtt volt, mint most. Ilyen rossz utakat nem is értünk még meg ebben az országban, és még a tengerhez sem tudtunk lejutni, mert magas partok voltak, és lezárt területek. Szegény Szamara csoda, hogy nem rázódott szét. Nevetünk, tuti, hogy erre nem járnak külföldiek, de meglepetésünkre, pont ekkor szembejön egy francia lakókocsis. Hát neki még lesznek kellemetlen perceik, nekünk már nem sok van hátra a jó útig! Ezek után öt perccel tábla jelzi, hogy az egyetlen útra mindkét irányból behajtani tilos, felújítás miatt. De jó!!! Nincs mese, szabályt szegünk, behajtunk. Mivel látjuk a nyomokon, hogy mások is erre járnak kocsival, annyira nem lehet vészes, és a rettenetes aszfaltút végén meglátjuk a tavat, ami felett zsír új, csillogó-villogó híd, forma1-es versenyre illő aszfalttal, előtte és utána meg olyan rossz földút, hogy majd felakad a kocsi alja. No komment…
Estére, fél órával lekésve a madarak „behúzását”, a kiszemelt víztározóhoz értünk, ahol felállítottuk a sátrat, és András horkolása mellett én majdnem végig virrasztottam, mivel az út viszonylag forgalmas volt, a sirályok meg úgy kiabáltak, mintha emberek beszélgettek volna.

2010. szeptember 8., szerda

Visszaút a Krímről





18. nap

2010. szeptember 5.

Hát elindultunk vissza, terveink szerint Moldávián és Románián keresztül zsilipelünk hazafelé. Az útvonal rövidebb, de „rázósabb”, mint Kijev-Beregsurány felé, és még kisebb, nagyobb kitérőket is teszünk.
Krasznoperekopszk-ban megállunk piacolni egy kicsit. Majdnem ugyanazokat a dolgokat lehet kapni itt is, mint otthon, csak kicsit más áron (jóval olcsóbban). A ruhák kombinációja itt felettébb érdekes, én, aki nem értek a divathoz, csak ámulok, hogy milyen színeket és mintákat vesznek fel egymáshoz az emberek. A női lábbelikről meg ne is beszéljünk…
Váltunk még pár eurót, hogy biztosan elég legyen a hrivnyánk az út végéig és bevásárolunk a helyi ATB-ben (magyarul ez ABC), itt szerencsére, lehet kártyával fizetni és a terminál is „rabotaet”, azaz működik, és ez nagy szó.
A „hadsereg” után Armiansktól északra található Tytan gyár melletti tavak felé vesszük az irányt, ahol rengeteg madarat láttunk idefelé jövet. A gyárban nem tudjuk, hogy mit gyártanak – csak találgatjuk-, de hogy olyan füstöt csinálnak, hogy egy Holywoody produkció giga füstgépe is megirigyelhetné. A tó ismét tele van madárral, kezdenék rejtvényt fejteni, de András öt perc alatt végez a madarakkal. Lehet már neki is sok volt az a rengeteg madártömeg?!
Csordogálunk vissza, a rendőröket sikeresen kikerüljük, a vasárnap ellenére is vannak néhányan az utakon.
A cél Kobleve, ami Odessa előtt található, úgy harminc km-el. Jő kis tengerparti rész ez, bár tavaly olyannyira szemetes volt a part, hogy lemondtunk a sátrazásról, és valami úttörőtábor-szerű-rettenetben szálltunk meg. Meleg volt. levegőtlen, koszos, és teli szúnyoggal. Mármint a szoba. Én idén kizárt, hogy ott aludjak, akkor inkább a kocsiban. Szerencsére találunk egy viszonylag tisztább partszakaszt, és vasárnap lévén, a szomszédos település diszkózenéjére alszunk el, amit kedvesen hozzánk is elhoz a tenger.

2010. szeptember 6., hétfő

Még képek


Ez az ukrán hantmadár kollekció utolsó, s egyben leggyakoribb darabja.


Portovoe összefoglaló






14-18. nap
2010. szeptember 1-5.

Elsejével itt is elkezdődött az iskola. Valószínűleg jó sok gyerek sírhatott előtte éjjel, mert még az ég is elszomorodott, és reggelre esőre ébredtünk. Kényszerpályaként, míg esett az eső, megnéztük a TV-ben a körkapcsolást, hogyan ünneplik országszerte ezt a nagy eseményt. Minden gyerek egyenruhában, a kislányok gyönyörű fehér virágokkal a hajukban várják a tanévkezdést. Az iskolakezdéssel egyetemben rövidül a helyi bolt nyitva tartása, csak kettőig van nyitva, viszont most sikerül elkapni a kenyeresjáratot, így van friss fekete kenyerünk és reggelre bulacskink (szívecske), ami nagyon finom.
Az eső sajnos két napig kitartott, bár szerencsére csak zivatarok formájában, így nem tudtunk erre-arra járkálni, csak az aszfaltos utak mentén. Razdolne-ban, a könyvtárban sikerült hosszabb időt eltöltenünk, szörfölve a neten. Andrásnak ez könnyebben ment, mert ő a laptopunkon keresztül netezett, de nekem a helyi gépen meg kellett küzdenem azzal, hogy néha magától átváltott az amúgy angol billentyűzet, cirill betűs verzióra.
A könyvtárból hazafelé meglepődve tapasztaltuk, hogy Razdolne egyetlen főutcáját lezárták, valószínűleg a tanévnyitó miatt. Mivel nem tudjuk, hogy merre a hova, a helyi moszkvics-hadat követjük és így kikevergünk a városból.
Estére megérkezik a front ereje, hatalmas szélviharral, esővel és lehűléssel. A szél csak úgy süvít a szállásunk falait kerülgetve, én meg örülök, hogy nem sátorban alszunk, mert szerintem el is vitte volna a szél.
Reggelre már erőtlen napsütés fogad minket, így indulunk neki keresni a madarat. Az időnk nagy részét ez teszi ki. András számolja és nézi a pólingokat, én meg hallgatom, hátha van egy furcsa hangú közöttük, de sajnos nem akar leszállni elénk egy ilyen ritkaság. Főként Portovoe és Kumovo közötti terülteken mozgunk, ami hatalmas sztyepp- és vizesnyős-területeket jelent, szemmel be nem látható mezőket, tengerparttal. Egy madarásznak és egy madarászat-kedvelőnek itt megtalálni ezt a fajt szerintem a lehetetlennel határos.
Razdolne-ban bonyolítjuk a „nagyobb” bevásárlásainkat. Itt is olyan, mint Egyiptomban, szinte semmire nincs kiírva, hogy mennyibe kerül. Nekem általában fogalmam sincs, hogy minek mi az ára, kivéve azokat, amiket minden nap veszünk, de azoknak is csak megközelítőleg. András már egész jól saccol a végösszegeket illetően. A nagy boltokban mindent lehet kapni.
A „piacon” paprikát és hagymát vennénk, de már csak egy árus van nyitva. A bácsika mikor meghallja, hogy honnan jöttünk, nekünk ajándékozza a kiválogatott termékeket. Nem akarjuk elfogadni, de addig tukmálja, hogy végülis elfogadjuk. Ugyanígy járunk két nappal később egy másik helyen, ahol egy néni zsákszámra árulja a hagymát. András kiválogat néhány darabot, és ott sem kérnek tőle pénzt. Valószínűleg a néhány zsáknyi mellett az a két darab már nem sokat számít…
Az egyik utunkról hazafelé jövet látjuk, hogy egy kombájn lehetetlen módon állt meg az út szélén, majd hogy a vezető segít betolni két másik fickóval egy nagy Volgát (újat!). Persze nem megy. Mivel mi tudjuk, milyen jó a váratlan segítség (lásd csak a Csajkino-i elakadásunkat), visszatolatunk, és behúzzuk őket (mármint a Volgát). Persze a két pasi csak röhög, mikor meghallják, hogy magyarok vagyunk, és a végén nagyon megköszönik a segítséget. Ráadásul a kocsi is büszkélkedhet, mert nem sok magyar Szamara húzott be Volgát élete során, így a harmadik évezredben!
Meg is kapja a jutalmát, másnap, a tengerparton András kicseréli a karburátort, meg még néhány apró igazítást végez a kocsin. Csak úgy dorombol a motor az új alkatrésszel, alig lehet ráismerni a hangjára. Bár Andrásnak egy bánata van, így lassabban gyorsul, nehezebb előzni vele. Dudánk még mindig nincs.
András egyik este találkozik és beszélget Nataliaval, József (egy kárpátaljai madarász, aki Ukrajna keleti végébe költözött és ott vezet egy ornitológiai központot) telefonon keresztüli tolmácsolásával. Natalia idén nem látott vékonycsőrű pólingot. Nem jó hír. Beenged bennünket az utolsó esténken a lezárt, védett területre, és megjósolja, hogy jön a rossz idő. Jaj, de jó…
Utolsó teljes napunkon, az éppen akkor zajló Hortobágyi Madarászfutam „tiszteletére” András big day-t csinál (egy nap alatt hány madárfajt lát). Sajnos ebbe én is beleszólok, akaratom ellenére, mert délutánra belázasodom. Szerintem most én kaptam el azt, amit néhány napja András, mert nekem is fáj a fejem, hányingerem van és fázok. Kifekszek a kocsiban, és csak hümmögök, mikor András sorolja, hogy miből hány ezer van a tengerparton. Azért a pelikánokat még megnézem, betegen is. Megfőzöm a rizst, meg a virslit, de enni már nem nagyon eszek belőle. Kora délután visszamegyünk a szállásra, én letusolok (hideg vízzel, mert más nincs), beveszek egy lázcsillapítót, és elvegetálok egy filmen, a takarók alatt. András megy madarászni, csak este jön vissza. A végeredmény 107 faj, reggel hattól este hétig. Jobb fajok: rózsás gödény, örvös bukó, törpesas, kacagócsér, citrombillegető, kis légykapó, rozsdás nádiposzáta.
Szerencsére másnap reggelre már jól vagyok, bár a gyomrom kicsit még rendetlenkedik, de már lázam nincs, és a fejem sem fáj. Viszont tényleg megérkezett a rossz idő, felhős az ég, és elfér rajtunk a farmer, meg a vékony ing. Épp ideje hazaindulnunk.
Én még elköszönök a helyi, imádnivaló kiskutyától. Ezen a szálláson mindig van valami kisállatka. Tavaly három kiscica rohangált le-fel, reggelente arra ébredtünk, hogy az ajtónk előtt rendetlenkedtek, idén meg ez a nagyfülű…