14-18. nap
2010. szeptember 1-5.
Elsejével itt is elkezdődött az iskola. Valószínűleg jó sok gyerek sírhatott előtte éjjel, mert még az ég is elszomorodott, és reggelre esőre ébredtünk. Kényszerpályaként, míg esett az eső, megnéztük a TV-ben a körkapcsolást, hogyan ünneplik országszerte ezt a nagy eseményt. Minden gyerek egyenruhában, a kislányok gyönyörű fehér virágokkal a hajukban várják a tanévkezdést. Az iskolakezdéssel egyetemben rövidül a helyi bolt nyitva tartása, csak kettőig van nyitva, viszont most sikerül elkapni a kenyeresjáratot, így van friss fekete kenyerünk és reggelre bulacskink (szívecske), ami nagyon finom.
Az eső sajnos két napig kitartott, bár szerencsére csak zivatarok formájában, így nem tudtunk erre-arra járkálni, csak az aszfaltos utak mentén. Razdolne-ban, a könyvtárban sikerült hosszabb időt eltöltenünk, szörfölve a neten. Andrásnak ez könnyebben ment, mert ő a laptopunkon keresztül netezett, de nekem a helyi gépen meg kellett küzdenem azzal, hogy néha magától átváltott az amúgy angol billentyűzet, cirill betűs verzióra.
A könyvtárból hazafelé meglepődve tapasztaltuk, hogy Razdolne egyetlen főutcáját lezárták, valószínűleg a tanévnyitó miatt. Mivel nem tudjuk, hogy merre a hova, a helyi moszkvics-hadat követjük és így kikevergünk a városból.
Estére megérkezik a front ereje, hatalmas szélviharral, esővel és lehűléssel. A szél csak úgy süvít a szállásunk falait kerülgetve, én meg örülök, hogy nem sátorban alszunk, mert szerintem el is vitte volna a szél.
Reggelre már erőtlen napsütés fogad minket, így indulunk neki keresni a madarat. Az időnk nagy részét ez teszi ki. András számolja és nézi a pólingokat, én meg hallgatom, hátha van egy furcsa hangú közöttük, de sajnos nem akar leszállni elénk egy ilyen ritkaság. Főként Portovoe és Kumovo közötti terülteken mozgunk, ami hatalmas sztyepp- és vizesnyős-területeket jelent, szemmel be nem látható mezőket, tengerparttal. Egy madarásznak és egy madarászat-kedvelőnek itt megtalálni ezt a fajt szerintem a lehetetlennel határos.
Razdolne-ban bonyolítjuk a „nagyobb” bevásárlásainkat. Itt is olyan, mint Egyiptomban, szinte semmire nincs kiírva, hogy mennyibe kerül. Nekem általában fogalmam sincs, hogy minek mi az ára, kivéve azokat, amiket minden nap veszünk, de azoknak is csak megközelítőleg. András már egész jól saccol a végösszegeket illetően. A nagy boltokban mindent lehet kapni.
A „piacon” paprikát és hagymát vennénk, de már csak egy árus van nyitva. A bácsika mikor meghallja, hogy honnan jöttünk, nekünk ajándékozza a kiválogatott termékeket. Nem akarjuk elfogadni, de addig tukmálja, hogy végülis elfogadjuk. Ugyanígy járunk két nappal később egy másik helyen, ahol egy néni zsákszámra árulja a hagymát. András kiválogat néhány darabot, és ott sem kérnek tőle pénzt. Valószínűleg a néhány zsáknyi mellett az a két darab már nem sokat számít…
Az egyik utunkról hazafelé jövet látjuk, hogy egy kombájn lehetetlen módon állt meg az út szélén, majd hogy a vezető segít betolni két másik fickóval egy nagy Volgát (újat!). Persze nem megy. Mivel mi tudjuk, milyen jó a váratlan segítség (lásd csak a Csajkino-i elakadásunkat), visszatolatunk, és behúzzuk őket (mármint a Volgát). Persze a két pasi csak röhög, mikor meghallják, hogy magyarok vagyunk, és a végén nagyon megköszönik a segítséget. Ráadásul a kocsi is büszkélkedhet, mert nem sok magyar Szamara húzott be Volgát élete során, így a harmadik évezredben!
Meg is kapja a jutalmát, másnap, a tengerparton András kicseréli a karburátort, meg még néhány apró igazítást végez a kocsin. Csak úgy dorombol a motor az új alkatrésszel, alig lehet ráismerni a hangjára. Bár Andrásnak egy bánata van, így lassabban gyorsul, nehezebb előzni vele. Dudánk még mindig nincs.
András egyik este találkozik és beszélget Nataliaval, József (egy kárpátaljai madarász, aki Ukrajna keleti végébe költözött és ott vezet egy ornitológiai központot) telefonon keresztüli tolmácsolásával. Natalia idén nem látott vékonycsőrű pólingot. Nem jó hír. Beenged bennünket az utolsó esténken a lezárt, védett területre, és megjósolja, hogy jön a rossz idő. Jaj, de jó…
Utolsó teljes napunkon, az éppen akkor zajló Hortobágyi Madarászfutam „tiszteletére” András big day-t csinál (egy nap alatt hány madárfajt lát). Sajnos ebbe én is beleszólok, akaratom ellenére, mert délutánra belázasodom. Szerintem most én kaptam el azt, amit néhány napja András, mert nekem is fáj a fejem, hányingerem van és fázok. Kifekszek a kocsiban, és csak hümmögök, mikor András sorolja, hogy miből hány ezer van a tengerparton. Azért a pelikánokat még megnézem, betegen is. Megfőzöm a rizst, meg a virslit, de enni már nem nagyon eszek belőle. Kora délután visszamegyünk a szállásra, én letusolok (hideg vízzel, mert más nincs), beveszek egy lázcsillapítót, és elvegetálok egy filmen, a takarók alatt. András megy madarászni, csak este jön vissza. A végeredmény 107 faj, reggel hattól este hétig. Jobb fajok: rózsás gödény, örvös bukó, törpesas, kacagócsér, citrombillegető, kis légykapó, rozsdás nádiposzáta.
Szerencsére másnap reggelre már jól vagyok, bár a gyomrom kicsit még rendetlenkedik, de már lázam nincs, és a fejem sem fáj. Viszont tényleg megérkezett a rossz idő, felhős az ég, és elfér rajtunk a farmer, meg a vékony ing. Épp ideje hazaindulnunk.
Én még elköszönök a helyi, imádnivaló kiskutyától. Ezen a szálláson mindig van valami kisállatka. Tavaly három kiscica rohangált le-fel, reggelente arra ébredtünk, hogy az ajtónk előtt rendetlenkedtek, idén meg ez a nagyfülű…
Az eső sajnos két napig kitartott, bár szerencsére csak zivatarok formájában, így nem tudtunk erre-arra járkálni, csak az aszfaltos utak mentén. Razdolne-ban, a könyvtárban sikerült hosszabb időt eltöltenünk, szörfölve a neten. Andrásnak ez könnyebben ment, mert ő a laptopunkon keresztül netezett, de nekem a helyi gépen meg kellett küzdenem azzal, hogy néha magától átváltott az amúgy angol billentyűzet, cirill betűs verzióra.
A könyvtárból hazafelé meglepődve tapasztaltuk, hogy Razdolne egyetlen főutcáját lezárták, valószínűleg a tanévnyitó miatt. Mivel nem tudjuk, hogy merre a hova, a helyi moszkvics-hadat követjük és így kikevergünk a városból.
Estére megérkezik a front ereje, hatalmas szélviharral, esővel és lehűléssel. A szél csak úgy süvít a szállásunk falait kerülgetve, én meg örülök, hogy nem sátorban alszunk, mert szerintem el is vitte volna a szél.
Reggelre már erőtlen napsütés fogad minket, így indulunk neki keresni a madarat. Az időnk nagy részét ez teszi ki. András számolja és nézi a pólingokat, én meg hallgatom, hátha van egy furcsa hangú közöttük, de sajnos nem akar leszállni elénk egy ilyen ritkaság. Főként Portovoe és Kumovo közötti terülteken mozgunk, ami hatalmas sztyepp- és vizesnyős-területeket jelent, szemmel be nem látható mezőket, tengerparttal. Egy madarásznak és egy madarászat-kedvelőnek itt megtalálni ezt a fajt szerintem a lehetetlennel határos.
Razdolne-ban bonyolítjuk a „nagyobb” bevásárlásainkat. Itt is olyan, mint Egyiptomban, szinte semmire nincs kiírva, hogy mennyibe kerül. Nekem általában fogalmam sincs, hogy minek mi az ára, kivéve azokat, amiket minden nap veszünk, de azoknak is csak megközelítőleg. András már egész jól saccol a végösszegeket illetően. A nagy boltokban mindent lehet kapni.
A „piacon” paprikát és hagymát vennénk, de már csak egy árus van nyitva. A bácsika mikor meghallja, hogy honnan jöttünk, nekünk ajándékozza a kiválogatott termékeket. Nem akarjuk elfogadni, de addig tukmálja, hogy végülis elfogadjuk. Ugyanígy járunk két nappal később egy másik helyen, ahol egy néni zsákszámra árulja a hagymát. András kiválogat néhány darabot, és ott sem kérnek tőle pénzt. Valószínűleg a néhány zsáknyi mellett az a két darab már nem sokat számít…
Az egyik utunkról hazafelé jövet látjuk, hogy egy kombájn lehetetlen módon állt meg az út szélén, majd hogy a vezető segít betolni két másik fickóval egy nagy Volgát (újat!). Persze nem megy. Mivel mi tudjuk, milyen jó a váratlan segítség (lásd csak a Csajkino-i elakadásunkat), visszatolatunk, és behúzzuk őket (mármint a Volgát). Persze a két pasi csak röhög, mikor meghallják, hogy magyarok vagyunk, és a végén nagyon megköszönik a segítséget. Ráadásul a kocsi is büszkélkedhet, mert nem sok magyar Szamara húzott be Volgát élete során, így a harmadik évezredben!
Meg is kapja a jutalmát, másnap, a tengerparton András kicseréli a karburátort, meg még néhány apró igazítást végez a kocsin. Csak úgy dorombol a motor az új alkatrésszel, alig lehet ráismerni a hangjára. Bár Andrásnak egy bánata van, így lassabban gyorsul, nehezebb előzni vele. Dudánk még mindig nincs.
András egyik este találkozik és beszélget Nataliaval, József (egy kárpátaljai madarász, aki Ukrajna keleti végébe költözött és ott vezet egy ornitológiai központot) telefonon keresztüli tolmácsolásával. Natalia idén nem látott vékonycsőrű pólingot. Nem jó hír. Beenged bennünket az utolsó esténken a lezárt, védett területre, és megjósolja, hogy jön a rossz idő. Jaj, de jó…
Utolsó teljes napunkon, az éppen akkor zajló Hortobágyi Madarászfutam „tiszteletére” András big day-t csinál (egy nap alatt hány madárfajt lát). Sajnos ebbe én is beleszólok, akaratom ellenére, mert délutánra belázasodom. Szerintem most én kaptam el azt, amit néhány napja András, mert nekem is fáj a fejem, hányingerem van és fázok. Kifekszek a kocsiban, és csak hümmögök, mikor András sorolja, hogy miből hány ezer van a tengerparton. Azért a pelikánokat még megnézem, betegen is. Megfőzöm a rizst, meg a virslit, de enni már nem nagyon eszek belőle. Kora délután visszamegyünk a szállásra, én letusolok (hideg vízzel, mert más nincs), beveszek egy lázcsillapítót, és elvegetálok egy filmen, a takarók alatt. András megy madarászni, csak este jön vissza. A végeredmény 107 faj, reggel hattól este hétig. Jobb fajok: rózsás gödény, örvös bukó, törpesas, kacagócsér, citrombillegető, kis légykapó, rozsdás nádiposzáta.
Szerencsére másnap reggelre már jól vagyok, bár a gyomrom kicsit még rendetlenkedik, de már lázam nincs, és a fejem sem fáj. Viszont tényleg megérkezett a rossz idő, felhős az ég, és elfér rajtunk a farmer, meg a vékony ing. Épp ideje hazaindulnunk.
Én még elköszönök a helyi, imádnivaló kiskutyától. Ezen a szálláson mindig van valami kisállatka. Tavaly három kiscica rohangált le-fel, reggelente arra ébredtünk, hogy az ajtónk előtt rendetlenkedtek, idén meg ez a nagyfülű…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése