20. nap
2010. szeptember 7.
Na, ma jön az idegeskedős nap, túl kell élni az Ukrán-Moldáv, és a Moldáv-Román határt. Mivel nem minden kedves olvasónk ismeri a mi „határ-történeteinket”, csak annyit röviden, hogy teljesen mindegy, hogy honnan-hova, milyen közlekedési eszközzel, mennyi cuccal lépünk át határt, minket mindenhol kipakoltatnak, félreállítanak, és drogosnak, de minimum füvesnek néznek. Andrást már kolumbiai drogbárónak is hitték. Ez az alaphang, ezt még megtetézi a teleszkóp és az állvány, na meg az a hülye formájú sátor (két másodperces), amit keleten még nem ismernek. Azt hiszem, ezek után érthető, hogy miért a para a két határ miatt… András még tiszta ruhát is felvesz ebből az alkalomból.
Út közben még lemadarászunk egy-két tavat Reni-ig, majd hirtelen indíttatásból úgy döntünk, hogy a kisebb határon, Bolgrad-nál megyünk át Moldáviába. Reni-nél tavaly két és fél óráig vártunk a tűző napon, mire kegyeskedtek kijönni a félreállított kocsinkhoz, és totálisan kipakoltatni, átvizsgálni, majd az összes hátizsákunkat megröntgenezni. Mindezt állítólag azért, mert a vámnyilatkozaton nem tüntettük fel a „dokumentum” mezőben a két Rejtő könyvet, amik a hátsó ülésen voltak. Természetesen az volt valószínűleg a baj, hogy nem tettünk gyorsító dollárokat az útlevélbe. Na, idén ebből nem kérünk…
Bolgrad-nal olyan az ukrán határ, hogy azt hittük, már nem is lesz. Végül is egy sorompó várt minket, ahol hihetetlen gyorsasággal átcsusszantunk, majd maga a határ, két fabódéval meg egy bádoggal, egy vámossal, aki beszélt angolul(!), és seperc alatt letudott minket. Ki sem kellett pakolnunk! Persze az útlevél-ellenőrzés már kicsit bonyolultabb volt, végül András már a bódéban a számítógépen kereste a vizsgálóval együtt, hogy melyik Magyarország rövidítése a nyilvántartásban. Most vagy ilyen sok honfitársunk jár erre, vagy ennyire nem merték mondani, hogy adjunk pénzt. Sikeresen itt is eltelt a fél óra. De túljutottunk… a sorompón túlra, mert ott lerobbant a Szamara. Tíz méterrel a sorompó után. András egy kicsit belebütyköl, és szerencsére siklik tovább, gond nélkül.
Megyünk tíz km-t, de a moldáv határnak híre sincs. Hirtelen beérünk egy bádogtető alá, amit egy kis épület tart, megérkeztünk. Moldáv kocsi-szendvicsben vagyunk, az előttünk levőt már leellenőrizték, a pecsétet is begyűjtötte, a mögöttünk lévő sofőr meg a stoppos lányt akarja rálőcsölni az éppen induló sofőrre, aki közvetlenül a fővárosba megy, míg ő csak a határtelepülésig megy, amikor megérkezik a nagyfőnök. Amint meglátja, hogy mi történik, irdatlan ordításba kezd, (persze mi nem értjük, szó szerint, de érezzük, hogy miről lehet szó), de valószínűleg leb.sz mindenkit, aki moldáv: utast, sofőrt, vámost és határőrt is. A személyzet ráugrik a két moldáv kocsira, míg nekünk csak az útleveleinket nézik meg. András nagy nehezen befizeti a belépési illetéket (vagy ilyesmi), ezalatt befut még egy moldáv, akinek a kocsiját végigtúrják, mindezt a nagyfőnök a mi kocsinkra könyökölve nézi. András kijön az épületből (itt sem úszta meg behívás nélkül, de itt már Ungriának hívták hazánkat), és indulhatunk is. Megint szerencsénk volt! Csak szeretnénk indulni, mert mindenhol állnak, várunk pár percet és jelezzük a határőrnek, hogy végeztünk és szeretnénk menni. Előttünk az egyik kocsit előbbre parancsolják, így már kiférünk és indulhatunk az ország belseje felé.
Moldávia még szegényebb, mint Ukrajna. Igazából a kék, zöldre vált, de ugyanúgy a palalobbi uralja a házak tetejét. Szerintem a moldávok azok, akik már nem tudnak szegényebb országba menni Európában, pedig régebben azt hittem, hogy ezek csak az ukránok lehetnek. Andi egyetlen utat ismer fel az egész országban, úgyhogy az összes nagy kereszteződésben kérdeznünk kell, hogy merre? Ugyanis itt nincs divatja az útjelző tábláknak. Megnézünk egy hatalmas tavat, András csak ámul, hogy mekkora, majd indulunk a Galat-i határ felé (az már a román oldal).
A moldáv határon csak bepecsételtek, a román határon meg sikerült eltévednünk. Tavalyhoz képest megfordították a határ menetirányát, most a tavalyi kifelé a befelé és fordítva, de a táblákat ugyanúgy hagyták, ahogy eddig voltak. Már majdnem Romániában voltunk, mikor szóltak, hogy be is kellene lépni… Moldáv civilek mondták meg, hogy merre kell menni, visszafordultunk, és beálltunk a megfelelő, EU-s sávba. Útlevelek rendben, a vámos meg egy felfújt hólyag, aki valakinek nagyon menőzik, mert háromszor nézett végig mindent a kocsin, kevert román-magyar-angol nyelven okoskodott és még a kábszerkereső kutyát is odavonszolta a kocsihoz, ami persze nem jelzett semmit.
Galati – nem tartozik a kedvenc városaim közé. Romániába útdíjat kell fizetni (matrica), amit csak a Rompetrol-nál (helyi MOL) lehet kapni. Ha lehet… Nekünk a harmadiknál sikerült.
Braila-nál kompra szállunk, és tíz perc alatt a hatalmasra duzzadt Duna túloldalán vagyunk. Innentől a táj vadregényes és gyönyörű. A Macin-hegységhez igyekszünk, tavaly is ott sátraztunk. Idén ez kicsit bonyolultabbnak tűnik, mivel hatalmas viharfelhők gyülekeznek a hegyek felett. Sikerül egy murvás utat találnunk, fel a domboldalra, ahol senki nem lát minket. Úgy döntünk, hogy inkább a kocsiban alszunk, nehogy vihar legyen, mert reggel a sátrat vizesen nem akarjuk elpakolni. Már régen besötétedett, mikor rákezd a villámlás a Macin település felett, és mi csak bámuljuk a kocsiban fekve, hogyan világítja meg egy-egy villám a felhőket, hogyan „hízik” a környező felleg-sereg és hogyan távolodik tőlünk. András megnyugtat, hogy tuti nem lesz bajunk, ha becsap a villám a kocsiba (de én a kocsit is féltem), erre a házi pókom lelke is helyrerázódhatott, mert elkezdi beszőni az ajtómat. Portovoje óta minden éjjel beszövi az ajtómat, amit én minden reggel összerondítok. Nincs szívem kirakni szegényt.
Út közben még lemadarászunk egy-két tavat Reni-ig, majd hirtelen indíttatásból úgy döntünk, hogy a kisebb határon, Bolgrad-nál megyünk át Moldáviába. Reni-nél tavaly két és fél óráig vártunk a tűző napon, mire kegyeskedtek kijönni a félreállított kocsinkhoz, és totálisan kipakoltatni, átvizsgálni, majd az összes hátizsákunkat megröntgenezni. Mindezt állítólag azért, mert a vámnyilatkozaton nem tüntettük fel a „dokumentum” mezőben a két Rejtő könyvet, amik a hátsó ülésen voltak. Természetesen az volt valószínűleg a baj, hogy nem tettünk gyorsító dollárokat az útlevélbe. Na, idén ebből nem kérünk…
Bolgrad-nal olyan az ukrán határ, hogy azt hittük, már nem is lesz. Végül is egy sorompó várt minket, ahol hihetetlen gyorsasággal átcsusszantunk, majd maga a határ, két fabódéval meg egy bádoggal, egy vámossal, aki beszélt angolul(!), és seperc alatt letudott minket. Ki sem kellett pakolnunk! Persze az útlevél-ellenőrzés már kicsit bonyolultabb volt, végül András már a bódéban a számítógépen kereste a vizsgálóval együtt, hogy melyik Magyarország rövidítése a nyilvántartásban. Most vagy ilyen sok honfitársunk jár erre, vagy ennyire nem merték mondani, hogy adjunk pénzt. Sikeresen itt is eltelt a fél óra. De túljutottunk… a sorompón túlra, mert ott lerobbant a Szamara. Tíz méterrel a sorompó után. András egy kicsit belebütyköl, és szerencsére siklik tovább, gond nélkül.
Megyünk tíz km-t, de a moldáv határnak híre sincs. Hirtelen beérünk egy bádogtető alá, amit egy kis épület tart, megérkeztünk. Moldáv kocsi-szendvicsben vagyunk, az előttünk levőt már leellenőrizték, a pecsétet is begyűjtötte, a mögöttünk lévő sofőr meg a stoppos lányt akarja rálőcsölni az éppen induló sofőrre, aki közvetlenül a fővárosba megy, míg ő csak a határtelepülésig megy, amikor megérkezik a nagyfőnök. Amint meglátja, hogy mi történik, irdatlan ordításba kezd, (persze mi nem értjük, szó szerint, de érezzük, hogy miről lehet szó), de valószínűleg leb.sz mindenkit, aki moldáv: utast, sofőrt, vámost és határőrt is. A személyzet ráugrik a két moldáv kocsira, míg nekünk csak az útleveleinket nézik meg. András nagy nehezen befizeti a belépési illetéket (vagy ilyesmi), ezalatt befut még egy moldáv, akinek a kocsiját végigtúrják, mindezt a nagyfőnök a mi kocsinkra könyökölve nézi. András kijön az épületből (itt sem úszta meg behívás nélkül, de itt már Ungriának hívták hazánkat), és indulhatunk is. Megint szerencsénk volt! Csak szeretnénk indulni, mert mindenhol állnak, várunk pár percet és jelezzük a határőrnek, hogy végeztünk és szeretnénk menni. Előttünk az egyik kocsit előbbre parancsolják, így már kiférünk és indulhatunk az ország belseje felé.
Moldávia még szegényebb, mint Ukrajna. Igazából a kék, zöldre vált, de ugyanúgy a palalobbi uralja a házak tetejét. Szerintem a moldávok azok, akik már nem tudnak szegényebb országba menni Európában, pedig régebben azt hittem, hogy ezek csak az ukránok lehetnek. Andi egyetlen utat ismer fel az egész országban, úgyhogy az összes nagy kereszteződésben kérdeznünk kell, hogy merre? Ugyanis itt nincs divatja az útjelző tábláknak. Megnézünk egy hatalmas tavat, András csak ámul, hogy mekkora, majd indulunk a Galat-i határ felé (az már a román oldal).
A moldáv határon csak bepecsételtek, a román határon meg sikerült eltévednünk. Tavalyhoz képest megfordították a határ menetirányát, most a tavalyi kifelé a befelé és fordítva, de a táblákat ugyanúgy hagyták, ahogy eddig voltak. Már majdnem Romániában voltunk, mikor szóltak, hogy be is kellene lépni… Moldáv civilek mondták meg, hogy merre kell menni, visszafordultunk, és beálltunk a megfelelő, EU-s sávba. Útlevelek rendben, a vámos meg egy felfújt hólyag, aki valakinek nagyon menőzik, mert háromszor nézett végig mindent a kocsin, kevert román-magyar-angol nyelven okoskodott és még a kábszerkereső kutyát is odavonszolta a kocsihoz, ami persze nem jelzett semmit.
Galati – nem tartozik a kedvenc városaim közé. Romániába útdíjat kell fizetni (matrica), amit csak a Rompetrol-nál (helyi MOL) lehet kapni. Ha lehet… Nekünk a harmadiknál sikerült.
Braila-nál kompra szállunk, és tíz perc alatt a hatalmasra duzzadt Duna túloldalán vagyunk. Innentől a táj vadregényes és gyönyörű. A Macin-hegységhez igyekszünk, tavaly is ott sátraztunk. Idén ez kicsit bonyolultabbnak tűnik, mivel hatalmas viharfelhők gyülekeznek a hegyek felett. Sikerül egy murvás utat találnunk, fel a domboldalra, ahol senki nem lát minket. Úgy döntünk, hogy inkább a kocsiban alszunk, nehogy vihar legyen, mert reggel a sátrat vizesen nem akarjuk elpakolni. Már régen besötétedett, mikor rákezd a villámlás a Macin település felett, és mi csak bámuljuk a kocsiban fekve, hogyan világítja meg egy-egy villám a felhőket, hogyan „hízik” a környező felleg-sereg és hogyan távolodik tőlünk. András megnyugtat, hogy tuti nem lesz bajunk, ha becsap a villám a kocsiba (de én a kocsit is féltem), erre a házi pókom lelke is helyrerázódhatott, mert elkezdi beszőni az ajtómat. Portovoje óta minden éjjel beszövi az ajtómat, amit én minden reggel összerondítok. Nincs szívem kirakni szegényt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése