10. nap
2010. augusztus 28.
Reggel Andi segítségével átszeljük Szimferopolt. Nélküle nem ment volna, ugyanis csak egy helyen volt kirakva tábla, hogy merre kell menni Bahcsiszerájnak. Három körforgalmat kellett túlélnünk, szó szerint, ugyanis a két sávos körforgalomban négy sávban mennek a kocsik, és tuti, hogy a legbelső akar kikanyarodni a következő elágazásnál. Keresztben a másik három sor kocsin, türelmetlenül. Kívülről meg a buszok nyomulnak befelé. Ráadásul vannak olyan utcák, ahova csak reggel tíz után lehet behajtani. Mi megszavazzuk, hogy már van annyi (pedig még nincs is), és behajtunk. Mások órája is a mienkhez hasonlóan járhat, mert az utca tele van kocsikkal.
Bahcsiszeráj három hosszú és rettenetesen magas mészkő sziklasor tövébe épült. Az útról semmi sem látszik az itteni három nevezetességből: a kán palotájából, a monostorból és a sziklavárosból, amit Csufut-Kaléh-nek hívnak.
Mikor először jártunk Indiában, vittem magammal egy könyvet (az egy hónapos útra). Mivel számomra nem igazán volt más szórakoztató irodalom (még a madárhatározók általános részét is elolvastam), háromszor rágtam át magam ezen a könyvön. Hogy jön ez ide? A könyv címe „Ördögkút” és arról szól, hogyan raboskodtak itt, a Csufut-Kaléh-ben Kemény János és emberei, a tatár kán fogjaként. Nem tudom mennyi igaz ebből a történetből, de egy biztos, e nélkül a könyv nélkül nem tudtam volna ennek a helynek a létezéséről. Pedig nagyon is érdemes megnézni!
Kicsit utána olvastam a neten ennek a helynek a történetéről. Nem biztos, hogy jól fordítottam az orosz oldal angol részét, ezért elnézést. A tatárokról biztosan mindenki hallott, és szerintem a krími tatárokról is. Én ennyit tudok róluk:
A tatárok eredetileg a mai Mongólia területén éltek, nomád pásztorként, klánokban. Állandó harcban álltak egymással, míg 1206-ban Dzsingisz a nagy Kuriltay-jal szövetkezve egyesítette a kánokat a saját vezetése alatt. Többek között központosította a tatár sereget, az adminisztrációt és újraszervezte a klán rendszert, megteremtve ezzel egy erős világhódító nemzetet. Pekinget 1215-ben, Moszkvát 1237-ben támadta meg az Arany Horda. A tatárok hihetetlen gyorsasággal olvasztották magukba a Közép-Ázsiai népeket, főként a törököket, akikkel egyre nyugatabbra terjeszkedve elérték a Krímet, és a tatár vezetés alatt letelepedtek a félszigeten.
A Tatár Birodalom hatalmas volt, a vezetőknek több ezer mérföldet is kellett utazniuk vissza Karakorumba, Mongóliába az új Nagy Kán választásra. Végül is ez a hatalmas távolság azt eredményezte, hogy a peremterületek viszonylagos autonómiát vívtak ki maguknak. Ennek köszönhető az is, hogy a tatár időszak legnagyobb részében Oroszország nem Mongólia, hanem a Saray, az újonnan alapított város fennhatósága alá tartozott, a Krími Tatár vezetése alá, egészen 1783-ig.
A Sarai azt jelenti, palota, a Bahcsisarai pedig palotakertet. Magát a palotát Mengli-Girei Kán kezdte építetteni a korai XV. században, és folyamatosan bővítették. A tanácskozási szobát, ahol az „államtanács” ülései voltak, a XVI. században építették. A világon egyedülálló ez az építkezési forma, mely csak a Krími Tatárokra jellemző. A palotában kiállítás mutatja be az életmódjukat, és a történelmüket.
„Könnyek kútja”, Puskin 1820-ban írt erről a helyi nevezetességről. A történet a Krím-Girei-ről szól, a szívtelen tatár kánról, aki beleszeretett a háremében raboskodó lengyel lányba. Miután a lány meghalt, ezt a könnyező szökőkutat emeltette emlékére, szimbolizálva azt, hogy élete végéig siratni fogja szerelmét.
A kán palotája és a sziklaváros között másfél km-nyi az út, mely az Upensky Barlang Monostoron vezet keresztül. A homokkő barlangokba vájt és épületekkel kiegészített monostor még ma is funkcionál Egészen a VI. századtól élnek itt keresztények, még a tatár hatalom alatt is működött, csak 1917-ben záratta be az akkori szocialista hatalom egészen 7 évre. A legenda szerint egy erre legeltető pásztorfiú a szikla tetején egy semmiből hirtelen feltűnő Mária képet látott meg. A helyi herceg a képet a palotájába vitette, de másnap reggelre a kép ismét a szikla tetején állt. Többszöri próbálkozás után is ugyanaz volt a végeredmény, a kép minden reggel az eredeti helyén állt. Végül feladták, és a szikla tetejére egy kis kápolnát építettek a kép köré. Ez volt a monostor első kápolnája.
Hihetetlen módon alakították ki a sziklafalban a kis kápolnákat, a lépcsőket és a falfestményeket az évszázadok alatt itt élő szerzetesek úgy, hogy az állandó erózió ne tegye tönkre. Az meg felettébb fura, hogy soha senki nem rongálta ezeket a helyeket, még akkor sem, amikor üresen várakoztak a visszaköltöző szerzetesekre. Szinte kézzel tapintható a harmónia az ember és a természet alkotta szépség között.
Csufut-Kaléh-ról ezt már nem lehet elmondani. A barlangváros története a kőkorig nyúlik vissza. A lépcsőzetes völgyet az itt élők fokozatosan alakították át, a barlangokat teljesen otthonossá téve, majd később kisebb-nagyobb épületekkel kiegészítve. A legkorábbi írásos emlék a bizánci időkből származik, majd 1299-ben már tatárok lakta hely, egészen a XVI. századig, amikor is leköltöztek a völgybe, a leendő palota mellé.
A bahcsiszeráj-i képeket tavaly készítettük, szerintem önmagukért beszélnek.
Idén csak a palota környékén mozogtunk, megnézve a környező sziklákat is, amelyek hihetetlen formájukkal magasodnak felénk, mintha minden pillanatban ránk zuhannának. Nekem ez a hely nagyin tetszik, sajátságos varázsa van, még akkor is, ha Kemény János csúf városnak hívta. Bár kettőnk véleménye teljesen más lelkiállapot eredménye.
Sikerült találnunk egy netkávézót, ahol feltöltjük a blogra az első két napot. Csak ennyit sikerült eddig begépelnem. Alakítanunk is kell rajta, szóval ez a fapados verzió. Szerintem a hely szenzációja egy sziámi cica, amelyik hihetetlen érzékkel tudja reklámozni magát. András – aki nem szereti a macskákat – egyfolytában nevet rajta, és még fényképezi is. Én legszívesebben a táskámba tenném, és hazavinném. Nekem ő a túra faja (ha nem találjuk meg a pólingot).
Délután már Portovoe felé vesszük utunkat. Itt van a legnagyobb esély a póling keresésére. Út közben elhaladunk Evpatória mellett, ami szintén híres valamiről, de sajna nem találtam meg a neten az okot, hacsak arról nem, hogy 2500 éves település, már jó néhány év óta. Ugyanis a település előtt egy bazi nagy betontkolosszus hirdeti ezt az eseményt, és már eléggé megkopott. Itt megint megállítanak a rendőrök, de csak forgatják a papírjainkat és elengednek. Semmi alkudozás, semmi tradíció!
A mai sátorhelyünk Mezsvodnaja-nál van. A part menti út határos egy hatalmas sóstóval. Kinézünk egy sátorhelyet a többi száz között (az egész part egy sátortábor), és elindulunk a tó partján, mert ide jönnek be esténként a pártás darvak (ezek mások, mint az otthoniak).
Út közben látunk két fickót, mintha teleszkóp lenne náluk. Megállunk mellettük, és a lehúzott ablakunkon keresztül kiköszönünk „drasztvujtye”, válasz „Speak english?”. Az igenlő feleletre elképedt mosoly. Kiderül, hogy ők brit madarászok, Nicola „irányításával” jutottak ki ide. Egy ukrán madarász a vezetőjük, a kocsit egy botanikus vezeti és valamelyik felesége beszél egy kicsit angolul. Most éppen nagyon örülnek, hogy mi tudunk angolul, még ha nem is helyesen.
Megbeszéljük (a három fiú), hogy ki milyen madárfajt látott eddig, mi a további program és kiderül, hogy holnap este ők is Portovoe-ban alszanak, ahogy mi. Akkor holnap este nyolckor a kocsmában!
Ők továbbhajtanak a szállásuk felé, mi pedig a tó partján. Az egyik pici településen betérünk egy apró boltba, ahol három kislány szolgál ki minket. Itt az a szokás, hogy ha nem tudnak pontosan visszaadni, akkor kapsz két-három cukorkát, mint apró pénzt helyettesítő eszközt. Mi ezt a kislányoknak adjuk. A tavon leszámoljuk a madarakat (enyhe túlzás a számolás jelző), majd egy szélárnyékos helyen megfőzöm a sajtos-tejfölös tésztát, mialatt András lát még négy pártás darut. Csak halkan jegyzem meg, az itteni tejföl és sajt még igazi tejből készül!
A sátrat sikerül a lehető legrosszabb helyre felvernünk, egy Bermuda-háromszögbe, ugyanis három oldalról dől felénk a diszkó zene, egyenlő erősséggel. Hogy ne legyen annyira unalmas, a szomszéd sátornál a gyerek meghatározott időnként hangosan öklendezett és hányt. Fogalmam sincs, hány óra lehetett, mire el tudtam aludni, de a Hold egészen hosszú utat járt már be az égen.
Bahcsiszeráj három hosszú és rettenetesen magas mészkő sziklasor tövébe épült. Az útról semmi sem látszik az itteni három nevezetességből: a kán palotájából, a monostorból és a sziklavárosból, amit Csufut-Kaléh-nek hívnak.
Mikor először jártunk Indiában, vittem magammal egy könyvet (az egy hónapos útra). Mivel számomra nem igazán volt más szórakoztató irodalom (még a madárhatározók általános részét is elolvastam), háromszor rágtam át magam ezen a könyvön. Hogy jön ez ide? A könyv címe „Ördögkút” és arról szól, hogyan raboskodtak itt, a Csufut-Kaléh-ben Kemény János és emberei, a tatár kán fogjaként. Nem tudom mennyi igaz ebből a történetből, de egy biztos, e nélkül a könyv nélkül nem tudtam volna ennek a helynek a létezéséről. Pedig nagyon is érdemes megnézni!
Kicsit utána olvastam a neten ennek a helynek a történetéről. Nem biztos, hogy jól fordítottam az orosz oldal angol részét, ezért elnézést. A tatárokról biztosan mindenki hallott, és szerintem a krími tatárokról is. Én ennyit tudok róluk:
A tatárok eredetileg a mai Mongólia területén éltek, nomád pásztorként, klánokban. Állandó harcban álltak egymással, míg 1206-ban Dzsingisz a nagy Kuriltay-jal szövetkezve egyesítette a kánokat a saját vezetése alatt. Többek között központosította a tatár sereget, az adminisztrációt és újraszervezte a klán rendszert, megteremtve ezzel egy erős világhódító nemzetet. Pekinget 1215-ben, Moszkvát 1237-ben támadta meg az Arany Horda. A tatárok hihetetlen gyorsasággal olvasztották magukba a Közép-Ázsiai népeket, főként a törököket, akikkel egyre nyugatabbra terjeszkedve elérték a Krímet, és a tatár vezetés alatt letelepedtek a félszigeten.
A Tatár Birodalom hatalmas volt, a vezetőknek több ezer mérföldet is kellett utazniuk vissza Karakorumba, Mongóliába az új Nagy Kán választásra. Végül is ez a hatalmas távolság azt eredményezte, hogy a peremterületek viszonylagos autonómiát vívtak ki maguknak. Ennek köszönhető az is, hogy a tatár időszak legnagyobb részében Oroszország nem Mongólia, hanem a Saray, az újonnan alapított város fennhatósága alá tartozott, a Krími Tatár vezetése alá, egészen 1783-ig.
A Sarai azt jelenti, palota, a Bahcsisarai pedig palotakertet. Magát a palotát Mengli-Girei Kán kezdte építetteni a korai XV. században, és folyamatosan bővítették. A tanácskozási szobát, ahol az „államtanács” ülései voltak, a XVI. században építették. A világon egyedülálló ez az építkezési forma, mely csak a Krími Tatárokra jellemző. A palotában kiállítás mutatja be az életmódjukat, és a történelmüket.
„Könnyek kútja”, Puskin 1820-ban írt erről a helyi nevezetességről. A történet a Krím-Girei-ről szól, a szívtelen tatár kánról, aki beleszeretett a háremében raboskodó lengyel lányba. Miután a lány meghalt, ezt a könnyező szökőkutat emeltette emlékére, szimbolizálva azt, hogy élete végéig siratni fogja szerelmét.
A kán palotája és a sziklaváros között másfél km-nyi az út, mely az Upensky Barlang Monostoron vezet keresztül. A homokkő barlangokba vájt és épületekkel kiegészített monostor még ma is funkcionál Egészen a VI. századtól élnek itt keresztények, még a tatár hatalom alatt is működött, csak 1917-ben záratta be az akkori szocialista hatalom egészen 7 évre. A legenda szerint egy erre legeltető pásztorfiú a szikla tetején egy semmiből hirtelen feltűnő Mária képet látott meg. A helyi herceg a képet a palotájába vitette, de másnap reggelre a kép ismét a szikla tetején állt. Többszöri próbálkozás után is ugyanaz volt a végeredmény, a kép minden reggel az eredeti helyén állt. Végül feladták, és a szikla tetejére egy kis kápolnát építettek a kép köré. Ez volt a monostor első kápolnája.
Hihetetlen módon alakították ki a sziklafalban a kis kápolnákat, a lépcsőket és a falfestményeket az évszázadok alatt itt élő szerzetesek úgy, hogy az állandó erózió ne tegye tönkre. Az meg felettébb fura, hogy soha senki nem rongálta ezeket a helyeket, még akkor sem, amikor üresen várakoztak a visszaköltöző szerzetesekre. Szinte kézzel tapintható a harmónia az ember és a természet alkotta szépség között.
Csufut-Kaléh-ról ezt már nem lehet elmondani. A barlangváros története a kőkorig nyúlik vissza. A lépcsőzetes völgyet az itt élők fokozatosan alakították át, a barlangokat teljesen otthonossá téve, majd később kisebb-nagyobb épületekkel kiegészítve. A legkorábbi írásos emlék a bizánci időkből származik, majd 1299-ben már tatárok lakta hely, egészen a XVI. századig, amikor is leköltöztek a völgybe, a leendő palota mellé.
A bahcsiszeráj-i képeket tavaly készítettük, szerintem önmagukért beszélnek.
Idén csak a palota környékén mozogtunk, megnézve a környező sziklákat is, amelyek hihetetlen formájukkal magasodnak felénk, mintha minden pillanatban ránk zuhannának. Nekem ez a hely nagyin tetszik, sajátságos varázsa van, még akkor is, ha Kemény János csúf városnak hívta. Bár kettőnk véleménye teljesen más lelkiállapot eredménye.
Sikerült találnunk egy netkávézót, ahol feltöltjük a blogra az első két napot. Csak ennyit sikerült eddig begépelnem. Alakítanunk is kell rajta, szóval ez a fapados verzió. Szerintem a hely szenzációja egy sziámi cica, amelyik hihetetlen érzékkel tudja reklámozni magát. András – aki nem szereti a macskákat – egyfolytában nevet rajta, és még fényképezi is. Én legszívesebben a táskámba tenném, és hazavinném. Nekem ő a túra faja (ha nem találjuk meg a pólingot).
Délután már Portovoe felé vesszük utunkat. Itt van a legnagyobb esély a póling keresésére. Út közben elhaladunk Evpatória mellett, ami szintén híres valamiről, de sajna nem találtam meg a neten az okot, hacsak arról nem, hogy 2500 éves település, már jó néhány év óta. Ugyanis a település előtt egy bazi nagy betontkolosszus hirdeti ezt az eseményt, és már eléggé megkopott. Itt megint megállítanak a rendőrök, de csak forgatják a papírjainkat és elengednek. Semmi alkudozás, semmi tradíció!
A mai sátorhelyünk Mezsvodnaja-nál van. A part menti út határos egy hatalmas sóstóval. Kinézünk egy sátorhelyet a többi száz között (az egész part egy sátortábor), és elindulunk a tó partján, mert ide jönnek be esténként a pártás darvak (ezek mások, mint az otthoniak).
Út közben látunk két fickót, mintha teleszkóp lenne náluk. Megállunk mellettük, és a lehúzott ablakunkon keresztül kiköszönünk „drasztvujtye”, válasz „Speak english?”. Az igenlő feleletre elképedt mosoly. Kiderül, hogy ők brit madarászok, Nicola „irányításával” jutottak ki ide. Egy ukrán madarász a vezetőjük, a kocsit egy botanikus vezeti és valamelyik felesége beszél egy kicsit angolul. Most éppen nagyon örülnek, hogy mi tudunk angolul, még ha nem is helyesen.
Megbeszéljük (a három fiú), hogy ki milyen madárfajt látott eddig, mi a további program és kiderül, hogy holnap este ők is Portovoe-ban alszanak, ahogy mi. Akkor holnap este nyolckor a kocsmában!
Ők továbbhajtanak a szállásuk felé, mi pedig a tó partján. Az egyik pici településen betérünk egy apró boltba, ahol három kislány szolgál ki minket. Itt az a szokás, hogy ha nem tudnak pontosan visszaadni, akkor kapsz két-három cukorkát, mint apró pénzt helyettesítő eszközt. Mi ezt a kislányoknak adjuk. A tavon leszámoljuk a madarakat (enyhe túlzás a számolás jelző), majd egy szélárnyékos helyen megfőzöm a sajtos-tejfölös tésztát, mialatt András lát még négy pártás darut. Csak halkan jegyzem meg, az itteni tejföl és sajt még igazi tejből készül!
A sátrat sikerül a lehető legrosszabb helyre felvernünk, egy Bermuda-háromszögbe, ugyanis három oldalról dől felénk a diszkó zene, egyenlő erősséggel. Hogy ne legyen annyira unalmas, a szomszéd sátornál a gyerek meghatározott időnként hangosan öklendezett és hányt. Fogalmam sincs, hány óra lehetett, mire el tudtam aludni, de a Hold egészen hosszú utat járt már be az égen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése