9. nap
2010. augusztus 27.
Reggel elköszönünk a nagyasszonytól, aki az utolsó pillanatig sem adja fel, és beszél hozzám egyfolytában annak ellenére, hogy tudja, nem értem. Legvégén még az ajtaja előtt lévő kiscicát is nekem akarja adni. Vagy nagyon tetszettem neki, vagy nagyon nem. Ki tudja…
A tengerben megáztatjuk a lábunkat, mert a fürdéshez még hideg van, majd megkeressük az iszapvulkánokat.
Egy kisebb településről induló régen elporladt betonút vezet le egy mély völgybe. Nem is tudunk végig zötyögni, úgyhogy gyalog folytatjuk az utunkat egy háznyi alapterületű iszaptóhoz. Mondom Andrásnak, hogy ez nem nagy látvány. Mi ebben a vulkán?! Mire kimondom, a tó közepe elkezd hangosan bugyogni, és fél lábszárnyi magasságban lövelli ki az iszapot. Tök jó!
Végig sétáljuk a völgyet, amelynek a közepén van egy magaslati rész, mint utólag kiderül, ez mind a vulkánok építő munkájának az eredménye. Találunk még három hasonló nagyságú és intenzitású tavat és egy kúposat is. Nagyon tetszett ez a hely! Végre jártam már vulkánnál is!
A kocsihoz visszafelé kiabálok Andrásnak, hogy „sikló”! Majdnem ráléptem. Mutatom neki, mire megnyugtat, hogy az biza egy vipera. Megint szerencsém volt, bár szerinte ezek nem mérgesek.
Északnak vesszük utunkat, ismét az Azovi-tengerhez, Kiroskie helységre. Mi nem csak a felkapott üdülővárosba jutottunk el, hanem a múltba is. Én még teleltem a zánkai úttörőtáborban, mikor ötödikes voltam, de ez az üdülőfalu még ahhoz képest is az erős múlt. Olyan szoc ízű nyaralások vannak itt, hogy leírni sem lehet! A tenger partja viszont hosszan sekély és meleg a víz. András a parton ülve az én jégkrémemet is elnyalja, míg én fürdök.
Természetesen itt is van egy sóstó az út másik oldalán. A nyaralók előszeretettel járnak át, és kenik magukra a tó fekete iszapját, ami állítólag nagyon jó az ízületi problémákra. Vicces látni az embereket,a hogy az iszapos pihenés után a fekete testükre rátapadnak a fehér kagylódarabkák és rohannak be a tengervízbe. Mi nem próbáltuk ki (senki nem venne rá, hogy azt a büdöset magamra kenjem).
A tavat ismét egy földúton kerüljük meg, spórolva ezzel 20 km-t, ráadásul ez az út sokkal jobb minőségű, mint az aszfaltos. Andi megint a semmibe visz minket, így egy dombtetőről szétnézve tájékozódunk, és fordulunk a „csík” felé vezető útra.
A „csík”: aputól hallottam először ezt a jelzőt a vadászgépek kifutópályájára, ő ugyanis Kecskeméten volt katona. A csíkon dolgozott, a repcsiket ellenőrizte (eredetileg elektrotechnikus a szakmája).
Na mi itt állunk a 3 km hosszú csík elején. A Szamara megkapja a felszállási engedélyt és hajrá!!
A pálya végén visszafordulunk a csík mellé és megnézzük a vadászgépek parkolóját, a kiszolgáló épületek és az irányító központ maradványait. Még állnak a földdel fedett bungik is, meg a dupla 3 m magas szögesdrót-kerítés, de rajtunk kívül nincs egy teremtett lélek sem, a puszta közepén. Végtelen sztyepp minden irányba, amerre a szem ellát. Hihetetlen. Most is van tekintélye ennek a helynek, milyen lehetett fénykorában?
Amilyen jó állapotban van a csík aszfaltja, annyira rossz a közeli településre vezető úté.
Következő állomásunk Koktevel, Feodóziától nem messze. Igen modern üdülőközpont, itt már majdnem minden fizetős (strand, parkoló) és sok helyre tilos behajtani. Na ezek ritka dolgok ebben az országban, de sajnos egyre több ilyen lesz. A település nagyon híres a szőlőjéről (olyan lehet, mint nekünk Tokaj), és különösen finom az „ó-nektár” nevű boruk, ami a mi aszúnkra hajaz. András vesz is egy üveggel és este a sátor mellett szürcsölgetjük, nekem már egy pohárnyi is a fejembe száll.
Koktevel mellett található a Kara-dag védett terület, szintén lezárva. Nem tudom milyen lehet bent, de körüljárva is szép. A kihunyt vulkánok és a megszilárdult lávafolyások hazája ez. Az évszádos szél és vízerózió hihetetlen formákat varázsolt ezekből a sziklákból. Az egyedi táj egyedi flórával és faunával bír, több olyan fajjal, amely az ukrajnai Vörös Könyvben is szerepel. András ennek ellenére csalódott, mert nem látott csukárt.
Este már a Krím belsejében alszunk, a főváros – Szimferopol – közelében. Egy kis falu fölé tekergünk fel a domb tetejére, és ott állítjuk fel a sátrunkat. Végre itt nincsenek szúnyogok!
A tengerben megáztatjuk a lábunkat, mert a fürdéshez még hideg van, majd megkeressük az iszapvulkánokat.
Egy kisebb településről induló régen elporladt betonút vezet le egy mély völgybe. Nem is tudunk végig zötyögni, úgyhogy gyalog folytatjuk az utunkat egy háznyi alapterületű iszaptóhoz. Mondom Andrásnak, hogy ez nem nagy látvány. Mi ebben a vulkán?! Mire kimondom, a tó közepe elkezd hangosan bugyogni, és fél lábszárnyi magasságban lövelli ki az iszapot. Tök jó!
Végig sétáljuk a völgyet, amelynek a közepén van egy magaslati rész, mint utólag kiderül, ez mind a vulkánok építő munkájának az eredménye. Találunk még három hasonló nagyságú és intenzitású tavat és egy kúposat is. Nagyon tetszett ez a hely! Végre jártam már vulkánnál is!
A kocsihoz visszafelé kiabálok Andrásnak, hogy „sikló”! Majdnem ráléptem. Mutatom neki, mire megnyugtat, hogy az biza egy vipera. Megint szerencsém volt, bár szerinte ezek nem mérgesek.
Északnak vesszük utunkat, ismét az Azovi-tengerhez, Kiroskie helységre. Mi nem csak a felkapott üdülővárosba jutottunk el, hanem a múltba is. Én még teleltem a zánkai úttörőtáborban, mikor ötödikes voltam, de ez az üdülőfalu még ahhoz képest is az erős múlt. Olyan szoc ízű nyaralások vannak itt, hogy leírni sem lehet! A tenger partja viszont hosszan sekély és meleg a víz. András a parton ülve az én jégkrémemet is elnyalja, míg én fürdök.
Természetesen itt is van egy sóstó az út másik oldalán. A nyaralók előszeretettel járnak át, és kenik magukra a tó fekete iszapját, ami állítólag nagyon jó az ízületi problémákra. Vicces látni az embereket,a hogy az iszapos pihenés után a fekete testükre rátapadnak a fehér kagylódarabkák és rohannak be a tengervízbe. Mi nem próbáltuk ki (senki nem venne rá, hogy azt a büdöset magamra kenjem).
A tavat ismét egy földúton kerüljük meg, spórolva ezzel 20 km-t, ráadásul ez az út sokkal jobb minőségű, mint az aszfaltos. Andi megint a semmibe visz minket, így egy dombtetőről szétnézve tájékozódunk, és fordulunk a „csík” felé vezető útra.
A „csík”: aputól hallottam először ezt a jelzőt a vadászgépek kifutópályájára, ő ugyanis Kecskeméten volt katona. A csíkon dolgozott, a repcsiket ellenőrizte (eredetileg elektrotechnikus a szakmája).
Na mi itt állunk a 3 km hosszú csík elején. A Szamara megkapja a felszállási engedélyt és hajrá!!
A pálya végén visszafordulunk a csík mellé és megnézzük a vadászgépek parkolóját, a kiszolgáló épületek és az irányító központ maradványait. Még állnak a földdel fedett bungik is, meg a dupla 3 m magas szögesdrót-kerítés, de rajtunk kívül nincs egy teremtett lélek sem, a puszta közepén. Végtelen sztyepp minden irányba, amerre a szem ellát. Hihetetlen. Most is van tekintélye ennek a helynek, milyen lehetett fénykorában?
Amilyen jó állapotban van a csík aszfaltja, annyira rossz a közeli településre vezető úté.
Következő állomásunk Koktevel, Feodóziától nem messze. Igen modern üdülőközpont, itt már majdnem minden fizetős (strand, parkoló) és sok helyre tilos behajtani. Na ezek ritka dolgok ebben az országban, de sajnos egyre több ilyen lesz. A település nagyon híres a szőlőjéről (olyan lehet, mint nekünk Tokaj), és különösen finom az „ó-nektár” nevű boruk, ami a mi aszúnkra hajaz. András vesz is egy üveggel és este a sátor mellett szürcsölgetjük, nekem már egy pohárnyi is a fejembe száll.
Koktevel mellett található a Kara-dag védett terület, szintén lezárva. Nem tudom milyen lehet bent, de körüljárva is szép. A kihunyt vulkánok és a megszilárdult lávafolyások hazája ez. Az évszádos szél és vízerózió hihetetlen formákat varázsolt ezekből a sziklákból. Az egyedi táj egyedi flórával és faunával bír, több olyan fajjal, amely az ukrajnai Vörös Könyvben is szerepel. András ennek ellenére csalódott, mert nem látott csukárt.
Este már a Krím belsejében alszunk, a főváros – Szimferopol – közelében. Egy kis falu fölé tekergünk fel a domb tetejére, és ott állítjuk fel a sátrunkat. Végre itt nincsenek szúnyogok!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése