5. nap
2010. augusztus 23.
Szerencsésen meg is érkezünk a Krímre, első célunk a Tjuptarhan, ami a félsziget ÉK-i csücske. A legnagyobb település ezen a területen Csajkino (Teamozi), amit úgy kell elképzelni, hogy van egy főutca és arról ugyanabba az irányba párhuzamosan két mellékutca. A főutcán még a szoc. idők aranykorából megmaradt kockaépületek, az akkori divatnak megfelelően ki- és beugrásokkal a főfalon. Talán (erős jóindulattal) a 80’-as években egyszer tettek állagmegóvó intézkedéseket ezeken a monstrumokon, azóta semmi, vagy éppen minimális javítgatás történt. A házak körül és között a gaz derékig ér, ablakok néhol már betörtek, azokat fóliával helyettesítették. Botrányos és döbbenetes, hogy ilyenekben emberek élnek.
A főtéren van a bolt (ahol tavaly 20 Ft-ért vettünk jégkrémet, idén már 1,5x annyi), a művház, a polgármesteri hivatal és még egy épület. Mintha 30 évet utaztunk volna vissza.
András meglát egy Volgát, elkezdi fotózni, amikor kijön a tulaj, meg a haverja és pózolnak, hogy őket is fotózza le. Kérdezik, merre megyünk, és mikor mondja, hogy Kercs-re, elkezdik mutogatni, hogy ebből a poros faluból hogyan lehet eljutni a 200 km-el arrébb lévő városba. Kezdve azzal, hogy az utca végén balra kell fordulni...
Bevásárolunk, majd szétnézünk a Szivas partján, András elájul, mert annyi a madár, de ide csak holnap fogunk érni.
Mivel lassan esteledik, elindulunk a tavalyi sátorhelyünkhöz, ami a földnyelv másik oldalán van. Földút vezet oda, amit néhány helyen méteres gaz nő be, az eredetileg szürke kocsi elöl már zöld a pollentől. Elérjük a partot, itt egy hatalmas leszakadás után kezdődik a valódi vízpart. A dombot már benőtte a növényzet. A terv az, hogy a kiszáradt iszapon sátrazunk, ahogy tavaly. Megnézzük a terepviszonyokat és a domb alján (azzal párhuzamosan) elindulunk. Megyünk, szépen visz a lendület, amikor egyszer csak kipörög a jobb első kerék. Sikerült beleérnünk egy vizenyős részbe. Természetesen a kocsi jobb oldala tökig (az aljáig) beásta magát a vizes iszapba. Próbálkozunk kiszedni onnan, húzzuk, toljuk, megemeljük emelővel, hogy tegyünk a kerék alá fát, meg száraz növényeket, de csak centiket haladunk hátra. Reménytelen. Én már tiszta ideg vagyok.
Kipakolunk a kocsiból: sátor, 3 hálózsák, 2 horgászszék, 2 kis szék, a teli 75 literes hátizsák, teleszkóp, 2 távcső, laptop, a konyhás kosár (pár kg), a szerelőláda (12 kg), 27 liter víz, és még néhány „apróság”, de így sem jobb. Nem haladunk sehova.
Szerencsénk van: itt az isten háta mögött egyszer csak megjelenik két fickó egy motorral. András leállítja őket, hogy segítsenek. Megnézik a művünket, és nem is gondolkoznak azon, hogy ki tudják-e szedni vagy nem, azonnal segítenek. Végül is együttes erővel a dombon feljebb tolják a Szamara hátulját és sokszor tíz ölnyi növénnyel aláágyazva, előre-hátra ingázva sikerül kimászni a vizes-iszapos részből. Közben teljesen besötétedett. A két fiú elmegy, mi pedig gondolkozunk, hogy mi is legyen?
Felverjük a sátrat, visszapakolás és lavórban fürdés után próbálunk aludni. Egyikünknek sem sikerül, végig azon agyalunk, hogy fogunk reggel innen kijutni, fel a domb tetejére. Előre nem mehetünk, mert ott a vizenyős rész, de ha azon át is jutnánk, akkor meg olyan gidres-gödrös, hogy felakad a kocsi. A domb olyan meredek, hogy felfelé lehetetlen vállalkozás lenne ezzel a kocsival. Egy esélyünk van, hátrafelé, tolatva, a domb oldalában és nem az alján.
Reggel András totálisan kipakolja a kocsit, csak az ülések maradnak bent, ezalatt a kritikus pontokon beágyazok száraz növénnyel és András egy ima után elkezd tolatni. Én szaladok mellette, hogyha kipörögne a kerék, akkor azonnal leállítsam Andrást, de szerencsére sikerül feljutnunk a domb tetejére első próbálkozásra. Összecsomagolás és visszapakolás után madarászunk és folytatjuk utunkat.
Kimegyünk a földnyelv csúcsára, nagyon szép a rálátás a Szivasra és a környező földterületekre, millió a madár, és ugyanannyi a szúnyog és a bögöly. Az utóbbi kettő persze a kocsiban szeretné ezt a napot eltölteni.
Andrásnak erősen a lelkére kötöm, hogy meg ne próbálja leszámolni a madarakat, mert az válóok! Tényleg millió madár van és még 2 nap múlva is itt ülnénk.
Csajkino-ban találkozunk a tegnapi megmentőinkkel, meghívnánk őket egy-egy sörre, de nem kérnek. Még ilyet!
Csajkino-hoz legközelebbi város, Dzsankoj. Itt veszünk SIM kártyát és feltöltőt hozzá, hogy haza tudjunk telefonálni. Érdekes módon pénzen kívül semmit nem kérnek (semmilyen adatot, és szerződés sincs). Nyári akcióban innen haza egy perc összesen nem kerül 60 Ft-ba. Ha oroszok lennénk, akkor 15-be sem. Nincs hívásindítási díj sem. Ennyit az EU-s árakról.
A főtéren van a bolt (ahol tavaly 20 Ft-ért vettünk jégkrémet, idén már 1,5x annyi), a művház, a polgármesteri hivatal és még egy épület. Mintha 30 évet utaztunk volna vissza.
András meglát egy Volgát, elkezdi fotózni, amikor kijön a tulaj, meg a haverja és pózolnak, hogy őket is fotózza le. Kérdezik, merre megyünk, és mikor mondja, hogy Kercs-re, elkezdik mutogatni, hogy ebből a poros faluból hogyan lehet eljutni a 200 km-el arrébb lévő városba. Kezdve azzal, hogy az utca végén balra kell fordulni...
Bevásárolunk, majd szétnézünk a Szivas partján, András elájul, mert annyi a madár, de ide csak holnap fogunk érni.
Mivel lassan esteledik, elindulunk a tavalyi sátorhelyünkhöz, ami a földnyelv másik oldalán van. Földút vezet oda, amit néhány helyen méteres gaz nő be, az eredetileg szürke kocsi elöl már zöld a pollentől. Elérjük a partot, itt egy hatalmas leszakadás után kezdődik a valódi vízpart. A dombot már benőtte a növényzet. A terv az, hogy a kiszáradt iszapon sátrazunk, ahogy tavaly. Megnézzük a terepviszonyokat és a domb alján (azzal párhuzamosan) elindulunk. Megyünk, szépen visz a lendület, amikor egyszer csak kipörög a jobb első kerék. Sikerült beleérnünk egy vizenyős részbe. Természetesen a kocsi jobb oldala tökig (az aljáig) beásta magát a vizes iszapba. Próbálkozunk kiszedni onnan, húzzuk, toljuk, megemeljük emelővel, hogy tegyünk a kerék alá fát, meg száraz növényeket, de csak centiket haladunk hátra. Reménytelen. Én már tiszta ideg vagyok.
Kipakolunk a kocsiból: sátor, 3 hálózsák, 2 horgászszék, 2 kis szék, a teli 75 literes hátizsák, teleszkóp, 2 távcső, laptop, a konyhás kosár (pár kg), a szerelőláda (12 kg), 27 liter víz, és még néhány „apróság”, de így sem jobb. Nem haladunk sehova.
Szerencsénk van: itt az isten háta mögött egyszer csak megjelenik két fickó egy motorral. András leállítja őket, hogy segítsenek. Megnézik a művünket, és nem is gondolkoznak azon, hogy ki tudják-e szedni vagy nem, azonnal segítenek. Végül is együttes erővel a dombon feljebb tolják a Szamara hátulját és sokszor tíz ölnyi növénnyel aláágyazva, előre-hátra ingázva sikerül kimászni a vizes-iszapos részből. Közben teljesen besötétedett. A két fiú elmegy, mi pedig gondolkozunk, hogy mi is legyen?
Felverjük a sátrat, visszapakolás és lavórban fürdés után próbálunk aludni. Egyikünknek sem sikerül, végig azon agyalunk, hogy fogunk reggel innen kijutni, fel a domb tetejére. Előre nem mehetünk, mert ott a vizenyős rész, de ha azon át is jutnánk, akkor meg olyan gidres-gödrös, hogy felakad a kocsi. A domb olyan meredek, hogy felfelé lehetetlen vállalkozás lenne ezzel a kocsival. Egy esélyünk van, hátrafelé, tolatva, a domb oldalában és nem az alján.
Reggel András totálisan kipakolja a kocsit, csak az ülések maradnak bent, ezalatt a kritikus pontokon beágyazok száraz növénnyel és András egy ima után elkezd tolatni. Én szaladok mellette, hogyha kipörögne a kerék, akkor azonnal leállítsam Andrást, de szerencsére sikerül feljutnunk a domb tetejére első próbálkozásra. Összecsomagolás és visszapakolás után madarászunk és folytatjuk utunkat.
Kimegyünk a földnyelv csúcsára, nagyon szép a rálátás a Szivasra és a környező földterületekre, millió a madár, és ugyanannyi a szúnyog és a bögöly. Az utóbbi kettő persze a kocsiban szeretné ezt a napot eltölteni.
Andrásnak erősen a lelkére kötöm, hogy meg ne próbálja leszámolni a madarakat, mert az válóok! Tényleg millió madár van és még 2 nap múlva is itt ülnénk.
Csajkino-ban találkozunk a tegnapi megmentőinkkel, meghívnánk őket egy-egy sörre, de nem kérnek. Még ilyet!
Csajkino-hoz legközelebbi város, Dzsankoj. Itt veszünk SIM kártyát és feltöltőt hozzá, hogy haza tudjunk telefonálni. Érdekes módon pénzen kívül semmit nem kérnek (semmilyen adatot, és szerződés sincs). Nyári akcióban innen haza egy perc összesen nem kerül 60 Ft-ba. Ha oroszok lennénk, akkor 15-be sem. Nincs hívásindítási díj sem. Ennyit az EU-s árakról.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése